Nyílt világ, de mégsem

A The Outer Worlds első bemutatóiban érdekes világokat, soha nem látott tájakat, városokat, különleges helyszíneket és epikus űrkalandot ígért. Az ígéretből végül annyi valósult meg, hogy kapunk néhány (egyébként meglepően kevés) bolygót, amire eljuthatunk, és amelyek szabadon bejárható, de elég kis területekre lettek felszabdalva. Az történet során csupán egyetlen igazán nagy helyszín (Monarch) akad, a többi bolygó (illetve aszteroida vagy űrállomás) mérete a zsebkendőnyitől az elfogadhatóig terjed. Ezeken a nyitott helyszíneken kisebb-nagyobb városok, illetve olyan, fontosabb épületek foglalnak helyet, amik további létesítményekbe, barlangokba és hasonlókba vezetnek.

A játék egyértelműen nagyobbnak mutatja magát, mint amekkora, például a „galaxis térképen” is több olyan nevesített égitestet látni, ahová el sem jutunk (talán DLC-knek vannak fenntartva?). A városokat, a nyílt vadont, illetve a kisebb létesítményeket töltőképernyők választják el egymástól – sajnos nem sikerült levetkőzni az Oblivion / Skyrim / Fallout 3-4 szerepjáték-vonal technikai korlátait, hiába használ Unreal Engine-t a rettenetes Gamebryo / Creation Engine helyett. A végeredmény egy olyan RPG, amelyben a legtöbb objektíva csupán néhányszáz méterre, vagy még annál is közelebb van. Ritkán érezni úgy, hogy tényleg egy nagy, nyílt világban kalandozunk, a The Outer Worlds sokkal inkább kis diorámákra lett összezsúfolva.

Ennek hátrányát szerencsére ritkán érezni, köszönhetően a jól megírt párbeszédeknek, a dinamikus karakterfejlődésnek (a következő szint soha nincs messze), és a jól kitalált fejlesztési lehetőségeknek. Maguk a küldetések is jók olyan szempontból, hogy legtöbbjük többféleképpen is megoldható, karakterünk képességeinek függvényében. Ha jó a beszélőkénk, akkor megnyithatunk a párbeszédekben olyan ágakat, amik más, könnyebb vagy rövidebb befejezésekhez vezetnek. Lefizethetünk valakit, akivel egyébként harcolnunk kéne, kibékíthetünk háborúskodó feleket, és így tovább. Ha a hackelésben vagy a zárfeltörésben vagyunk jártasak, akkor könnyebben bejuthatunk helyekre, alternatív útvonalakat találhatunk stb. Igazából ebben sincs semmi újdonság, de a játék mindezt érthető mechanikákkal, elegánsan tálalja és oldja meg. Az egész menürendszer és karakter-képernyő viszonylag egyszerű, áttekinthető, mégis sok mélységet rejt. A produkció így akár többszöri végigjátszásra is érdemes lehet, hiszen szinte az összes fő- és mellékküldetést több módon is teljesíthetjük, nem beszélve az eltérő befejezésekről.

Ha pedig nincs lehetőség beszélgetésre vagy lopakodós, trükközős megoldásokra, akkor marad a harc, ami FPS-nek gyenge, a spirituális elődökhöz képest viszont egészen jó. A lőfegyverek háromféle lőszert (könnyű, nehéz és energia) használnak, de mellettük sok közelharci eszközt is bevethetünk. A harc inkább funkcionális, semmint dinamikus: a fegyverek érzésre nem ütnek, a kézi támadások animációja nevetséges, fakezű hősünk és a statikus kameramozgás az előző generáció hasonló játékaira emlékeztet. Segítenek viszont társaink, akik egész hatékonyan veszik fel a harcot bárki és bármi ellen. Saját, egyedi képességeik is vannak, amikre mi adhatunk parancsot, viszont az ő fejlődésüket is a játékosnak kell menedzselnie (fegyverek, páncélok és perkek), így erre mindenképp oda kell figyelni, különben gyorsan elesnek a harcmezőn.

Összességében azt lehet mondani az Outer Worlds által nyújtott élményre, hogy egy igényes, jól kidolgozott, de szokványos RPG utazás. A fejlesztők mindent jól átgondoltak és leprogramoztak, felbukkannak elemek más szerepjátékokból, de a végeredmény egyáltalán nem újszerű vagy forradalmi, sőt inkább nagyon is ismerős. Még a játék humora is furcsa: a szarkasztikus kikacsintások és megjegyzések nem vezetnek sehová, a történet pedig jóval komorabb, mint amilyennek a trailerek vagy a cinikusan vidám töltőképernyők feltüntetik. Stílusos és atmoszférikus eposznak indul, de csakhamar száraz, „zöld nyíl üldözős”, robotszerűen pipálgatós időtöltéssé válik.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!