The Artful Escape teszt

Egy rész platformjáték, fél rész ritmusjáték, száz rész Ziggy Stardust, csipetnyi The Bright Light Social Hour és reszelésnyi Hendrix. Ebből hétköznapi játék nem sülhet ki!

Mekkora élményt nyújthat önmagában egy gyönyörű könyvborító? Lehet-e művészeti élményt találni egy tévésorozat intrójában? Mennyire érdemes értéket tulajdonítani egy videoklipnek a zene nélkül is? És persze: miként lehet megítélni az Artful Escape-et, ezt a különleges játékot? Merthogy a zseniális nevű Beethoven & Dinosaur stúdió által készített program valahogy ebbe a sorba illik: amit oly sokszor lényegnek tartunk – nevezetesen: a játékmenet – az jobbára hiányzik belőle, mégis magával ragadó tud lenni. Feltéve, ha az ember hajlamos befogadni a furább játékokat. És nyilván az sem árt, ha a klasszikus space rock nem idegen teljesen a játékostól.

Az Artful Escape az egy fiatalember, Francis Vendetti felébredését, mi több, új életre kelését meséli el – természetesen elsősorban a zene nyelvén. Francis tipikus folkzenész, aki egy szál akusztikus gitárt pönget a színpadon üldögélve; mindig savanyú pofával, az élvezet, a lelkesedés legkisebb jele nélkül. Bár szíve – és füle – talán máshová, más stílusba vinné, Francis teljes életútjára meghatározó árnyékot vet nagybátyja, Johnson Vendetti, aki éppen húsz éve adta ki első folkos rockalbumát, ami megrengette a világot. Szegény unokaöcs azóta is ahhoz próbál felnőni, de minduntalan a felmenőjével szembeni előnytelen összehasonlítgatásokba, lelombozó megjegyzésekbe fut bele – még szülei is csak arról hajlandók beszélni, hogy ha mindent belead, talán megközelítheti a nagy rokon teljesítményét és eredményeit. Elképzelhető, hogy ezek után Francis milyen lelkiállapotban van most, amikor az egész kisváros Johnson Vendetti első albumának huszadik évfordulóját ünnepli, és minden rajongó ehhez méltó teljesítményt vár el a fiatal sráctól.


[+]

Szerencsére Francis a játék legelején összeakad egy furcsa nővel, aki a furcsa nők jó szokása szerint új útra viszi zenészhősünk életét. Violetta nem csak bizarr megjegyzéseket tesz mindenre, nem csak kilopja a kábelt Francis főnökének hangszóróiból, de búcsúzóként elirányítja a Lightman’s nevű kricsmibe is – ami főleg azért meghökkentő, mert ilyen intézmény nincs Calypsóban. Némi kavarást követően Francis csak megtalálja Lightmant – persze csak azt követően, miután egy meghökkentő kinézetű, agyait testén kívül hordó, barátságosan leereszkedő idegen lény útba igazítja. Mint kiderül, Lightman az univerzum legmenőbb gitárosa, és éppen előzenekart, oppardon, nyitózenészt keres gigászi galaktikus turnéjához. Francis erre akár alkalmas is lehetne, feltéve, ha hátrahagyja unalmas, saját maga által sem kedvelt folkzenészi énjét, ha hajlandó új, neonszín krómgitárját a kozmosz valamennyi erősítőjébe bedugni, és szünet nélkül végigszólózni a Tejúton túli területeket. Ki tudna egy ilyen ajánlatot visszautasítani?


[+]

A játék itt indul be úgy igazán: Francis megérkezik Lightman igen menő űrhajójára, ahonnan elindul a furcsa zenei utazás. Hogy hősünk saját története hová és miként is kunkorodik tovább, arról többet nem mondanék, mindenesetre az Artful Escape cirka négyórás hosszát innentől kezdve a három pálya, a három bolygó, a három intergalaktikus színpad fogja kitölteni. Először egy fagyos bolygót melegítünk fel sikoltozó gitárszólóinkkal, és lezárásként rögtönzött koncertet adunk a Heliotromm nevű entitásnak. Ezt követi egy végtelenül exkluzív – értsd: nincs lény, aki belépést nyerhetne – koncert egy kozmikus nightklubban, majd távozás közben punkos lazasággal feldúljuk Glimmer City divatfasiszta diktatúrájának sikkuralmát. A harmadik helyszín az űr Hyperion Wailzone nevű kerületének egyik félreeső dzsungelplanétája, ahol a világegyetem legnevesebb zenei kritikusát kell lenyűgözni.

Mindez – talán nem csak nekem – fantasztikus utazásnak hangzik, amit nyilván egy folyamatosan vibráló-visszhangzó, mindenféle effektekkel megvadítva sikoltozó űrgitár tölt meg élettel. Szó szerint értve: ha a gitártépés gombját lenyomva tartjuk utazásunk alatt, a háttérben levő táj feléled – a virágok kinyílnak, mindenhol fények kezdenek ragyogni, és a helyi fauna olykor hegynyi, máskor aprócska tagjai is megmozdulnak. Szürreális világok mélyén kalandozunk, teljesen idegen, beazonosíthatatlan, nem egyszer egyenesen leírhatatlan lények körében, és ez a fajta kreativitás az, ami magával ragadja a játékost.


[+]

Sajnos azonban a játékot áthatja egyfajta felszínesség is. A játékmenet nem más, mint a világ legegyszerűbb platformjátéka: folyamatosan loholunk jobbra, és bár körülöttünk mindenféle groteszk módokon színes csomót köt magára a világ, meg dübörög a jófajta űrzene, de ezen túl nem lesz dolgunk. Nincsenek ellenfelek, nincsenek gyűjtögetnivalók, nincsenek mozgó platformok – csak futunk egy-egy újabb bizarr lény irányába a hold sötét oldalán, néha átugorva egy szűk, ámde végtelen mélységű szakadékot, vagy lecsusszanva egy direkt hátragörnyedve gitárszólózásra tervezett lejtőn. Itt-ott persze le lehet pottyanni – általában azért, mert tátott szájjal bámuljuk a látványt –, de ennek sincs következménye, azonnal lehet ugyanonnan újra próbálkozni. A pályák végén egy „főellenfél” vár ránk: Violetta lézershow-jának kíséretében kell egy bődületesen látványos, ámde végtelenül könnyű ötgombos ritmusjátékban visszapötyögni a látott kombinációt. Nem is ritmusjáték ez tulajdonképpen, hanem inkább memóriapróba – maga az ütem, a gombnyomások ritmusa mit sem számít, csak az, hogy a helyes gombokat a megfelelő sorrendben játsszuk vissza.


[+]

Maximálisan meg tudom érteni azt, akinek ez kevés, aki egy játéktól mindenképpen játékmenetet vár el, de talán a fentiek alapján az is tökéletesen érthető, hogy az Artful Escape egy szűk tábornak fantasztikus élmény lesz. Ott van például az, hogy milyen gyönyörű az egész! No nem feltétlenül technikai szempontból – bár ott sincs semmi szégyellnivalója – hanem stílus, design, színek, animációk, kreativitás, új ötletek terén. Glimmer City fukszia kerámiaházainak tetején ugrálni számomra ugyanolyan nehezen felejthető élmény maradt, mint a Cosmic Lung űrhajó meghökkentő világának felderítése – de az utolsó koncert monumentalitása is kolosszális kompozíció. A szinkronstáb megdöbbentően nagy neveket tartalmaz (Michael Johnston, Jason Schwartzman, Lena Headey, Mark Strong és Carl Weathers játsszák a főszerepeket), bár a legjobb hangja így is a Calvaggio nevű teremtménynek van – őt a játékot is megálmodó zenész-designer, Johnny Galvatron kelti igen agresszíven életre. Vegyük ehhez hozzá a nagyszerűen szóló zenéket; itt a rendszer megismétli a Rez zsenialitását, és lényegében bármelyik, bárhogy időzített gombnyomást tényleges muzikalitással jutalmazza. És azt se feledjük, hogy Francis karakterfejlődése is szórakoztató: ahogy lábát néző folkzenészből kozmikus gitárhőssé válik, az érzelmesebb történet, mint várnánk.

Az Artful Escape a tökéletes Game Pass-játék. Bár speciel én nem bántam volna meg a rá kifizetett összeget sem, úgy érzem, hogy ezzel a kisebbséghez tartozom. Pedig megéri a furcsa, kísérletező játékoknak esélyt adni – nem kell mindig lőni! Mindez persze óriási gondot jelent a pontozás terén: nyilván az a helyes és a jó, ha a játékmenet, a megvalósítás és a narratíva hármasa egységesen alkot minőségi szövedéket. Néha azonban jön egy játék, amely kettő, vagy akár egyetlen oszloppal is képes égig érő várat építeni – az Artful Escape pedig ilyen, és földig csupaszított játékmenettel is szórakoztat. Ki gondolta volna, hogy ha a hatvanas évek pszichedéliájába belevágjuk a hetvenes évek Bowie-karaktereit, abból valami élvezetes sülhet ki? Én bizony értékelem ezt, de ha kihívás nélkül nem tudsz elképzelni játékot, hát felezd le nyugodtan a pontszámot – a dögunalmas folkzenének is vannak rajongói…

Az Artful Escape PC-re és Xbox konzolokra jelent meg. A játék mindkét platformon része a Game Pass szolgáltatásnak.

Pro:

  • Inkább élmény, mintsem tradicionális játék;
  • (Na de hogy néz már ki!);
  • (És milyen jól szól!);
  • (Ráadásul micsoda világokra visz!).

Kontra:

  • Akinek kihívás kell, az extrémen csalódni fog.

80

Grath

Azóta történt

  • Pac-Man Museum + teszt

    1980-ban a Pac-Man igazi forradalom volt, úgy a játékmenet, mint a siker tekintetében. Vajon 42 év és egy rakás hasonló múzeumi kompiláció tapasztalata mire elég ma?

Előzmények