Nyílt határok

Amióta beköszöntött a 3D-s korszak a videójátékok világában, a Sega legendás kabalája, Sonic a sündisznó nehezen találja a helyét. Míg a 16 bites korszakban ő volt az egyik ász, addig a térbeli platformerek mezőnyében finoman szólva is forgandó volt a szerencséje. A Sonic Team csapatának néhány ígéretes projektjére (Sonic Adventure 2, Generations, Colours) annál is több elhasalt próbálkozás jutott, így mára tulajdonképpen mémmé vált a „Sonic körforgás” fogalma, amikor az újonnan beharangozott, szuper jónak tűnő 3D-s játékok végül a középmezőnyben kötnek ki – vagy még ott sem. A kiadó a legújabb játékot is úgy próbálta beharangozni, hogy ez lesz aztán a Következő Nagy Dobás, ám a Sonic Frontiers sajnos minden jó szándék ellenére sem alkot semmi maradandót.

Kék hősünk és barátai ismét bajba kerülnek, miután ősellenségük, Dr. Robotnik mesterkedésének köszönhetően valamiféle átjáró nyílik a kibertérbe. Sonic, Tails és Amy egy ilyen féreglyukon át kerülnek egy másik dimenzióba, ahonnan csak a címszereplő tud kijönni, ezáltal alkalmassá válik rá, hogy megmentse az addig ismeretlen világot. Sonic persze elsősorban a barátai megmentésére törekszik, de az eszköz mindkét célhoz azonos: bejárni a nyílt világot, összegyűjteni mindenféle kulcsokat és energiákat, és legyőzni a világot uraló gonoszt, aki természetesen ekkor már mélyen szövetkezik az öreg doktorral.

A Sonic Frontiers történetének nagyjából annyi jelentősége van, hogy valami kontextust adjon a merőben új koncepcióhoz. Ez az első, teljesen nyílt világú Sonic játék, a fejlesztők tehát megannyi hamvába holt próbálkozás után egy új koncepciót tesznek próbára. Nem vagyok biztos benne, hogy jó ötlet volt, mert az élmény, bár rendelkezik potenciállal, meg sem közelíti azt, ami miatt a kék süni kalandjait mindenki szereti.

A Starfall Islands névre keresztelt szigeteken ellenfelek és kihívások várnak hősünkre. Minden a gyűjtögetéshez, illetve a táj felfedezéséhez van kötve. Magát a térképet is csak fokozatosan, a terepen véletlenszerűen elhelyezett „feladatok” teljesítésével tudjuk megnyitni, a történet pedig csak akkor halad tovább, ha megfelelő mennyiségű szívet, illetve Vault Key-t gyűjtünk össze. Előbbiek segítségével beszélhetünk más szereplőkkel, utóbbival pedig megnyithatjuk a kibertér pályákat, amelyek 1-2 perc hosszúságú, klasszikus 3D-s Sonic-helyszínek, korábbi játékok látványvilágát elevenítve fel. A játék tehát abszolút a gyűjtögetésre van kihegyezve, a tájon szaladgálva pedig itt-ott ellenfelek támadnak ránk, a legkisebb robotokról a hatalmas, háznyi méretű Őrzőkig. Természetesen az ő legyőzésük után is mindenféle mütyűr jár, amikkel vagy tovább haladhatunk, vagy Sonic képességeit erősíthetjük.

Az unalom határa

A probléma ezzel a koncepcióval az, hogy teljesen összefüggéstelen, a történet semmitmondó, a világ pedig, amit a fejlesztők létrehoztak, üres és lélektelen, sőt az egész Sonic sorozattól teljesen idegen. Korábban mindig volt egy megfelelő kontextus: Robotnik elrabolta a barátainkat; Robotnik vidámparkot épített az űrben; Robotnik egy egész holdat láncolt Sonic bolygójához – és így tovább. Most viszont a bajszos doki sem pontosan tudja, mit tett, mégis rögtön ármánykodni kezd, kedvenc sündisznónk pedig egy olyan stílusidegen, generikus, rém unalmas világban szaladgál, amilyet nagyon hosszú ideje nem láttunk már.

A döbbenetesen semmilyen tájon szinte koncepció nélkül, véletlenszerűen lettek leszórva az elemek, a romok, a „kihívások”, az ellenfelek. Az egésznek olyan hatása van, mint egy rajongói játéknak, amit modderek dobtak össze. Mintha valaki egy szerkesztőbe behajította volna Sonic karaktermodelljét, hogy vele rohangáljon egy percek alatt generált terepen. Maguk a „kihívások” is értelmezhetetlenek. Bizonyos pontokon csak egy mókuskereket kell felpörgetni, máshol egy „energialabdát” kell átrúgni egy gyűrűn, adott pontokon viszont időre kell a fél térképen végigrohanni.

Aztán ott vannak az ellenfelek: ennyire generikus dizájnt nem is tudom, mikor láttunk utoljára, mintha a fejlesztők egy központi könyvtárból töltöttek volna le néhány modellt, és gyorsan betették a játékba. Nincs mögöttük koncepció, történeti háttér, semmi. Van robbanó kerék, futurisztikus robot, labdákkal körülvett… labda, emeletes fúrófej, és hasonlók. Nem mellesleg a harcok nagy része el is kerülhető, hiszen ezek a véletlenszerűen odarakott ellenségek csak úgy vannak, céltalanul toporognak, és minimális jutalmat ad a legyőzésük. Még az emeletes ház méretű Őrzők megsemmisítése sem kötelező, hiszen ha máshonnan rendelkezünk elég szívvel, kulccsal, fogaskerékkel, akkor nélkülük is tovább gördíthető a történet. Bár később változik a környezet (van sivatagos, illetve havas sziget is), a játékmenet ezeken sem változik semmit, ugyanazt kell csinálni végig.

A táj tele van a Sonic játékokra jellemző sínekkel, amiken hősünk össze-vissza csúszkálhat, elérve magasabb helyeket, és persze gyűjtögetve a szükséges dolgokat. Ezek is úgy kanyarognak az égben, mintha semmilyen alapötlet nem lenne mögöttük. Némelyikük más helyre visz, de sokuk csak visszadob ugyanoda, ahol felugrottunk rájuk. Minél több kihívást teljesítünk, és minél több Káosz Követ gyűjtünk össze, annál több sínrendszer nyílik meg. Miért? Mert ebben a hatalmas világban nincs gyorsutazás, ha távolabbra szeretnénk menni, akkor vagy végigfutunk a tájon, vagy ezekkel a sínekkel próbálunk meg közlekedni a helyszínek között. Azt természetesen semmi nem jelzi, melyik sín hová visz…

Nekem erről az egészről a koncepciótlanság jutott eszembe. A fejlesztők nyílt világot akartak, létre is hoztak egy generikus, végtelenül semmilyen helyszínt, de arról már fogalmuk sem volt, mit akarnak vele kezdeni. Összedobáltak benne minden ötletet, ellenfél- és kihívás-dizájnt, leszórták őket a térképen, és tessék. Ironikus módon épp a kibertér pályák, a klasszikus, színes, gyors, menő szakaszok csillantják meg, hogy mennyire jó is lehetne egy 3D-s Sonic cím, izgalmas, látványos, változatos (és lineáris) helyszínekkel. Ehelyett ebben az üres, lélektelen világban kell ikonok után kajtatni.

Kiforratlan ígéret

Sajnos a Sonic Frontiers technikai értelemben is azt mutatja, hogy a fejlesztők még mindig nem érték utol a modern játékgyártás élvonalát. Az irányítás addig működik a legjobban, amíg a sínek, rugók és gyorsítók automatikusan lökdösik hősünket egyik helyről a másikra. Abban a pillanatban, hogy precíziós ugrálásra lenne szükség, a karakter kiforratlan mozgása, a hanyag ütközésdetektálás és a botrányos kamerakezelés frusztrálóvá teszi az élményt. Ez még inkább felszínre kerül a nagyobb főellenség harcok közben. A játék ráadásul csak PS5-ön, Xbox Series X-en és egy erős PC-n fut megfelelően, a többi konzolon mosott látványvilág és instabil képfrissítés várja a kalandorokat – a Switch változatot pedig inkább kerülje el mindenki.

Pedig lenne ebben potenciál! Képzeljük el a Green Hill Zone élénk, színes, hatalmas világát, amíg a szem ellát, vagy Robotnik neonfényes gyárait, idegen bolygókat, hatalmas városokat, amikre mind volt már példa korábbi Sonic játékokban. Nem kellett volna mást tenni, csak kibővíteni azt, amit a Generations-ben, vagy akár az 1997-es Sonic Jam-ben koncepció szintjén már megpróbáltak. De ez a teljesen stílusidegen világ, ami nem is túl szép, ráadásul teljesen esetlegesnek hat minden szempontból, nem viszi előre a sorozatot. Összefüggéstelen, kiforratlan végeredmény, amire talán lehetne építeni a jövőben, de ez a próbálkozás így, ebben a formában nem működik.

Sonic rajongóinak sokkal szívesebben ajánlom a gyönyörű Origins válogatást, a nemrégiben újra kiadott (és azóta már javítgatott) Colours Ultimate-et, vagy akár a korábbi időszakból továbbra is játszható Generations-t. A Sonic Frontiers egy érdekes elgondolás, de a Sonic Team egyszerűen nem nőtt fel a feladathoz, hogy a szupergyors kabalát egy teljesen nyílt játéktérbe helyezze, és az alapötlet mögé egy működő, érthető történetet és világot is építsen.

A Sonic Frontiers PC-re, PS4-re, PS5-re, Xbox One-ra, Xbox Series X|S-re és Nintendo Switch-re érhető el.

A Sonic Frontiers legjobb vonásai:

• látványos és izgalmas, klasszikus „kibertér” pályák;
• néhány kreatív, érdekes kihívás és megoldás a nyílt világban;
• hangulatos zenék.

A Sonic Frontiers leggyengébb pontjai:

• üres és lélektelen világ;
• összefüggéstelen, véletlenszerűnek ható feladatok, ellenfelek;
• túl nagy hangsúly a gyűjtögetésen;
• elmaradott látvány a nyílt világban, rengeteg „pop-in”;
• csak a legerősebb hardvereken fut megfelelően.

dreampage