Az előző évtized szele
Az, hogy a játékos képtelen a szívébe zárni az amúgy nagyon jól megírt karaktert, az főleg a szinkronnak köszönhető: a Risen 3 főhősének a baritonját adó színész úgy döntött, úgy tudja igazán hozni a figurát, ha batmanesen végighörgi az összes párbeszédet. Miután a lehető legabszurdabb helyzetekben is ugyanazon a hangon beszél, az ember legszívesebben pár óra után már a falat kaparná – ez pedig annak tükrében különösen szomorú, hogy az írók nagyszerű mondatokat adtak a szájába. A humor amúgy nem feltétlenül a csattanósan megírt szövegeknek köszönhető (bár a forgatókönyvnek vannak nagyon erős pillanatai), hanem annak, hogy a főhős egy rém primitív kalóz, egy igazi tuskó, aki egy kétszavas kérdést is képes rengeteg káromkodással előadni. Az ember egyszerűen érzi, hogy iszonyatosan sok lehetőség van a figurában, éppen ezért érthetetlen, hogy az amúgy erősen közepes szinkrongárdából miért pont a leggyengébben teljesítő lett a főszereplő hangja.
Természetesen (?) körítés terén nem csak a szinkron jelenti a legnagyobb gondot: a Titan Lords alatt ugyanaz a grafikus motor van, amely 2009-ben az első felvonást is meghajtotta. Míg akkor a látványvilág erősen közepesnek tűnt pár jó momentummal, addigra mára már borzalmasan elavult ez a megvalósítás. A bejárható és megjelenített terület hatalmas, cserébe tényleg úgy fest, mint ha az előző évtizedben alkották volna meg. Nagyon sok karakter van, ezek azonban már külsejükben is hagynak kivetnivalót maguk után, és a mozgásuk sem lett tökéletes. Rengeteg modern grafikus effektet használnak fel, azonban olyan rossz érzékkel, hogy sokszor szinte alig látunk valamit a játéktérből. Persze a sorozathoz mérten érezhető a változás (a második részhez képest is láthatóan fejlődött a játék grafikája), önmagában azonban nem volna képes megállni a helyét a konkurenciával szemben.
A feladatunk a sztoriban fel lett vázolva, azonban azt, hogy mindezt hogyan érjük el, teljesen ránk bízza a játék, éppen ezért nincs is nagyon konkurenciája a saját előzményein és a készítőbrigád előző trilógiáján kívül. A tutorial után (amely nem csak a kezelés alapjaira tanít meg, de gyorsan elmeséli a sztori elejét is) annyira elengedik a kezünket, amennyire csak a német Piranha Bytes képes: nincsenek falak, nincsenek velünk fejlődő ellenfelek, csak a lehetőség, hogy a szó minden értelmében azt csináljunk, amit csak akarunk. Ha valamihez, hát ehhez nagyon értenek a srácok: akármelyik játékukat elővéve az ember érzi, hogy nincs keretek közé szorítva. Nehéz ezt szavakba önteni, át kell élni: ahogy a Gothic első részében az ember egy parasztlengő után ott találta magát a szigeten, ahol tényleg oda ment ahová akart (vagy inkább ahová tudott), úgy most sok-sok évvel később a Risen 3-ban is megnyílik előtte, előttünk a terület. Nincs a dráma oltárán feláldozott, korlátozott játéktér, az élő világ illúzióját nem törik meg buta scriptek vagy váratlan korlátok.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
