Szótlan dal

Az empátián alapuló történetmesélés gyakori eszköze a videojátékoknak: számos olyan kalandba bonyolódtunk már, ahol egy védtelen, de legalábbis gyengébb társunkat kell kísérni és pátyolgatni. A végtelenségig lehetne sorolni azon játékokat, ahol a designerek e metódus tökéletes alkalmazásával érték el azt, hogy ne csak a karakterek viszonya mélyüljön el, de azt is, hogy a játékos maga is érzelmi kötődést alakítson ki velük. Ki tudná elfelejteni az Ico rejtélyes párosát, a Walking Dead vagy a Last of Us őrült feszültséggel teli utazásait, vagy – hogy a közelmúltból is felhozzak egy ilyen játékot – a Neva emberi harcosának és farkas védelmezőjének kapcsolatát? A Koira is hasonló megközelítést alkalmaz, de a felhozott példáknál jóval stilizáltabban meséli el történetét. Apró hősünk egy csapdába esett kutyára bukkan, és végső céljuk tulajdonképpen annyi, hogy épségben hazakeveredjenek.

Kétségtelenül nem ez a mese, hanem inkább különleges képi világa az, ami egyedivé teszi a Koirát. A monokróm-közeli látvány kiválóan kelti életre a havas tájat, és másutt is szinte kizárólag a fehér, a fekete és a vörös árnyalataival találkozunk. A hófödte tisztásokat fekete fenyők szegélyezik, de a ritkás színpaletta ellenére is könnyen kivehetők a karakterek, akik erős kontúrokkal és sajátos, rajzfilmszerű animációkkal elevenednek meg. Kifejezetten bájos lett vörösorrú kutyánk, aki jóllakot pocakkal nemhogy világít, de még az utunkat álló sötét felhőket is szét tudja foszlatni. A természet lágy ölén harkályok kopognak a fákon, mókusok szaladgálnak, később pedig egy vaddisznócsaláddal is összefonódik a sorsunk. A főleg remekül animált szemeken keresztül közvetített mimika által pedig mind érezhető, hogy karaktereink hogyan érzik magukat: hogy épp rettegnek a bokrokban leselkedő vadászoktól, lélekszakadva menekülnek a lihegő-ugató vadászkutyák elől, vagy épp kellemesen pihennek egy virágoktól és pillangóktól tarka réten. A csendesebb pillanatokban kis hősünk és kutyusa felszabadultan játszanak: bújócskáznak, tűz köré telepszenek meg, vagy éppen hóembert építenek – ha épp nem ette meg annak orrát ebünk!

[+]

Mindezt a hatást a Koira másik remekül használt eleme teszi még erősebbé: a különleges muzikalitás. A játékban nincs semmiféle szöveg, a karakterek betűk és szavak helyett inkább hangjegyekkel kommunikálnak. Kifejezetten jópofa, hogy ezek forrásaik szerint vannak megrajzolva: a madárcsicsergésnél kis csőrös kobakok jelennek meg a hangjegyek tetején, kutyánknál a kis pofija díszíti azokat, a mágikus gombáknál pedig kalapjaik jelzik, hogy éppen ki „beszél”. A hangok egyébként a játékmechanika szerves részét képezik, és azokat változatos módon használva egyszerű, de érdekes logikai feladványokat kell teljesíteni: egyszer csoportosítjuk például az egyszólamú madarakat, másutt meg kell találni a barlang tetejéről csöpögő vízhez tartozó tégelyeket, vagy épp a megfelelő zajjal kell elterelni a rosszfiúk figyelmét.

[+]

A Koira egyetlen baja az, hogy az apró játékok hajlamosak repetitívvé válni: a sokadik „te milyen alakot látsz a felhőkben?” móka két-három alkalom után elveszti varázsát, ahogy a nem túl jól kidolgozott lopakodós szegmensek is inkább időhúzásnak tűnnek egy idő után. Utóbbiak amúgy sem a legjobbak: nem mindig egyértelmű, hogy mikor kell bújva maradni és mikor indulhatunk el, ami sok állástöltéshez vezet majd. A körülbelül 5-6 órás játékidő ennek köszönhetően még a vége előtt elveszíti lendületét – olyan játékról van szó tehát, ami rövidebb, töményebb formában még ütősebb lehetett volna. Azonban még így is egy barátságos, végigjátszásra érdemes kis alkotásról van szó, ami mesél a barátságról és a természet értékéről, no meg ezzel összefüggésben az emberi mohóságról is. Meseszerű értékeinek és tálalásának köszönhetően – no meg azért, mert egyetlen szót sem kell benne elolvasni – kitűnő választás lehet például olyan szülőknek, akik egy izgalmas, de azért fiatalok számára is befogadható történetmesélő játékot keresnek.

A Koira PC-re és PlayStation 5-re jelent meg.

A tesztjátékot a kiadó Don’t Nod biztosította.

Összefoglalás:

A Koira egy érzelmes történet egy emberről és kutyusáról, amely sajnos túl sokat ismétli egyszerű feladványait és játékelemeit, így 5-6 órás hossza során is repetitívvé válik kicsit. Hangokra épülő fejtörői viszont szórakoztatnak, és látványvilága is van olyan különleges, hogy kisebb mechanikai hibái ellenére is megérje végigjátszani.

A Koira legfőbb pozitívumai:

• Csodálatos képi világ és zene;
• érzelmes, szívmelengető történet;
• egyszerű, de jópofa, muzikális feladványok.

A Koira legnagyobb hiányosságai:

• Repetitív játékmenet és minijátékok;
• a kihívást a frusztráló lopakodás biztosítja.

Georgiadisz Leonidas