Küzdelem a táblán

Seregeinket ugyanúgy eltérő lények alkotják, mint ahogy a sakkfigurák is radikálisan különböznek. Az első, ágyútöltelék-sorban lovagok és íjászok (illetve szemben goblinok és manticore-ok) sorakoznak, mögöttük pedig a trükkösebb egységek. A fény oldalán találunk valkűrt, gólemet, unikornist, dzsinnt és főnixet, a sötét nép pedig banshee-t, trollt, baziliszkuszt, alakváltót és sárkányt sorakoztat fel. Ezek mellett mindkét nép rendelkezik egy-egy varázslóval, ez az egység maga a címet adó arkón, aki a galaxis feletti uralomért küzd, legalábbis a csak a játék borítóján megemlített ultraminimalista háttérsztori alapján.

A játék teljes sztorija, a Commodore 64-es verzió borítójáról

Az egységek egyrészt eltérnek mozgásterüket illetően (a játék felgyorsítása érdekében a leglomhább egység is három mezőt tud manőverezni egy kör alatt), másrészt pedig, és ez talán még fontosabb, harci tudásukban is. Mert míg a sakkban, és a Rizikó kivételével gyakorlatilag minden klasszikus táblás játékban a támadó bábu automatikusan győz és kiüti ellenfelét, addig az Archon igazi küzdelmeket kínál. Persze egy lovag vs. baziliszkusz összecsapás esélyei erősen az utóbbinak kedveznek (míg a lovag csak karddal tud csapkodni, a baziliszkusz halálos sugarat tud lőni), de ez nem jelenti azt, hogy egy jó, vagy legalább szerencsés játékos ne tudná alaposan megsebezni, vagy akár meg is ölni pikkelyes ellenfelét. Főleg, ha a csata a számára megfelelő időben és helyen zajlik.

(Atari 400) Baziliszkusz-lovag összecsapás, ilyen körülmények között (majdnem) fix 1-es

Merthogy az Archon játéktere, az egyes négyzetek alaposan kihatnak az összecsapásokra, újabb réteg taktikai lehetőséget varázsolva a játékba. A fekete mezők értelemszerűen a sötét egységeket hozzák jobb helyzetbe, a fehér mezők pedig a fény hadait erősítik. A fix állású zónákon túli mezők nagy része körről körre színt vált, hat fázissal váltva egyik végletből a másikba, mindig az épp aktuális árnyalatnak megfelelő bónuszokat és máluszokat adva az ott zajló csata résztvevőinek. Az örökös színváltozásnak az eredményei igencsak észrevehetőek, hisz kihatnak az ütközetben résztvevők életerejére és sebzésére is; a korábban említett lovag-baziliszkusz csata például jóval könnyebb az előbbi harcosnak, ha egy fehér mezőn kerül rá a sor, viszont gyakorlatilag megnyerhetetlen számára, ha fekete zónában zajlik.

(Commodore 64) Teljes sötétségben egy goblinnak majdnem ugyanannyi életereje van, mint egy főnixnek

Maguk a küzdelmek amúgy igen egyszerűek: a véletlenszerűen el- és előtűnő akadályokkal (más megközelítésben: pajzsokkal) alaposan megszórt pályán vezérelhetjük karakterünket, az egyetlen tűzgombbal támadva. Némelyik lény fegyverével kalamol, mások eltérő módon lőnek; van, aki repül, vagy épp lövedéke képes áthatolni minden tereptárgyon. Különleges lény a banshee, amely sikításával sebez, az alakváltó, amely mindig ellenfelét másolja le, illetve a főnix, amely maga körül támaszt tűzvihart, és eközben sérthetetlen is (ez utóbbi két lény találkozása amúgy borzalmasan elhúzódó, rém unalmas csatákat eredményez).

(IBM PC) A Banshee kiáltása területere ható sebzést okoz (a PC-s verzió pedig akár vakságot is)

A legkülönlegesebb egység a játékban azonban maga az arkón, azaz a fény mágusa, a sötétség varázslónője. Noha csatában sem nyújtanak rossz teljesítményt, a megfelelően taktikus játékos kezében ennél jóval hasznosabb tud lenni ez a figura erős mágiáját használva. E mágusok összesen hét varázslatot ismernek, melyek mindegyikét egyetlen egy alkalommal lehet elsütni egy meccs során, mégpedig egy egész kört elhasználva. A gyógyítás és a feltámasztás-varázs magáért beszél, mint ahogy a teleportálás és a helycsere-mágia hatása is kiszámítható. A bebörtönzés ige hatására a célpont lényt megfosztjuk mozgási és varázslási tudásától (legalábbis amíg a változó színű mezők az ő végletét el nem érik, tehát tökéletes időzítéssel akár öt körére is kiiktathatjuk az egyik ellenséget). Az elementál-idézéssel természetesen egy elemi bestiát tudunk előhívni, amellyel egyszer megtámadhatjuk bármelyik ellenséges lényt – ezt követően új barátunk semmivé foszlik. Az utolsó varázslat az időferdítés, amely megfordítja a színes mezők árnyalat-változásának az irányát (ha pedig pont az egyik végletben vannak a mezők, azonnal a másik végletre változnak).

(NES) A varázsló idézése véletlenszerűen hoz szövetségest a tűz, a víz, a föld vagy a levegő létsíkjáról

Az egymással is remekül kombinálható mágiák nagyszerűen feldobják az amúgy is változatos helyzeteket hozó Archont, és az igen durván használható teleportálással és helycsere-varázzsal tovább gyorsítják a tempót. Ha minden csatát megnyerünk, a játéknak akár hat-hét kör alatt is vége lehet (ehhez persze az ellenfél főhadiszállására kell teleportálni egy harcosunkat, és hamar legyőzni a mágust is), de azért igen sokat kell ahhoz gyakorolni, hogy egy ilyen blitzkrieg taktika eredményes legyen, hisz az ellenség mindenképp meg fogja támadni az erőpontokon álldogáló egységeinket, mégpedig általában erősebb figurával, mint amit mi ilyen gyorsan oda tudunk juttatni. Ráadásul ez a taktika szinte biztosan nem működik egy emberi játékos ellen, aki hajlamos sokkal jobban használni a varázslatokat, mint a gép. Nem arról van szó persze, hogy a gép rosszul játszana, sőt, eleinte biztosan meg fog vele gyűlni a problémánk, főként az arénában. Érdekes amúgy, hogy bár nincsenek nehézségi szintek a programban, három vereség után a gép – teljesen rejtve – elkezd kicsit gyengébben játszani, és ezt addig folytatja, amíg el nem kezdünk nyerni.

(Atari 400) Ha mindkét sereg létszáma öt fő alá csökken, az győz, aki előbb végez minden ellenséggel (és a bebörtönzés is "végzésnek" számít)

A játék egyik meglepően modern vonása, hogy akár két gépet is egymásnak engedhettünk – ezt a funkciót eredetileg a játék tesztelésére dolgozták ki (hisz a gépnek a szabad oldalválasztás miatt világos és sötét oldalon is egyformán jó kellett tudnia játszani), de ennek hatására rengeteg játékbolt tette ki kirakatába az Archont, ami ismétcsak hozzájárult a program népszerűvé válásához. Persze ennél sokkal fontosabb volt a multiplayer, amit a kor szomorú általános szokásától eltérően szerencsére minden port megkapott. Két játékos küzdelme mindig taktikusabb, a színekre jobban építő, kiszámíthatatlanabb csatákat hozott. Már csak azért is, mert az arénaharcokban ilyenkor azt a klasszikus trükköt nem lehetett bevetni, hogy okos manőverezéssel „beakasztjuk” a gépi ellenfelet valamelyik tereptárgy mögé, könnyű célponttá téve azt.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!