Skandináv lemmingek
Mire Allen Adham, az egyiptomi származású amerikai programozó 1991-ben a UCLA egyetem végzőse lett, már nem volt kezdő a játékipar zavaros világában. Ekkor már öt éve dolgozott be nyaranta különféle cégeknek, melyeket általában gyermekkori ismerősei vezettek egyetemi tanulmányok végzése helyett. Az első játék, ami a keze munkáját viseli, a The Demon’s Forge nevű Apple II-es kalandjáték volt. Allen azonban unta a magányos, elismerés nélküli munkákat, és végre saját játékok készítésébe akart fogni. Két, a játékfejlesztés világában jobbára járatlan, ám kiválóan programozó évfolyamtársát rögtön le is igazolta, így Michael Morhaime-mel és Frank Pearce-szel végre meg tudták alapítani a Silicon & Synapse céget. A kezdőtőkét Allen egy régi haverjától kapta némi részesedésért cserébe; egy régi cégvezető havertől, akinek sokszor bedolgozott korábban. Ez az úriember Brian Fargo volt, a cég pedig az Interplay, akik továbbra is sokat segítettek a vadonatúj fejlesztőcsapatnak.
Adham, Morhaime és Pearce valamikor a ’90-es évek első felében, illetve 2011-ben. [+]
Az első egy-másfél évet szinte kizárólag a játékvilág kulimunkájával töltötték: más cégek számára készítették el különféle játékok portjait más platformokra. A legelső program, amin a Silicon & Synapse dolgozott, a J.R.R. Tolkien's The Lord of the Rings, Vol. I című alkotás Amiga-verziója volt, majd jött a Battle Chess a vadonatúj Windows 3.1 rendszerre és C64-re, a Battle Chess 2 Amigára és végül a meglehetősen rossz Lexi-Cross vetélkedő-szimulátor Macintosh rendszerre. Az első valamennyire önálló játékuk az RPM Racing volt SNES-en, bár itt tulajdonképpen a cég – illetve elsősorban Adham – feladata mindössze annyi volt, hogy az Interplay által létrehozott design-dokumentumot valósággá programozza, felhasználva az Interplay grafikusainak, zeneszerzőinek, pályatervezőinek munkáját. Hiába dicső abból a szempontból a játék, hogy ez volt az elsőként megjelent, amerikai fejlesztésű program az új japán konzolra, a Silicon & Synapse ezt sem saját játékként élte meg, a cég saját történelemkönyvében a portolásokkal együtt ezért nem is említik meg.
A Silicon & Synapse első játékai közül három. [+]
Mivel a cég sok platformon dolgozott egyszerre igen profin, és minden szerződéses megkötést, így például a határidőket is betartva, az Interplay már nem csak azért kedvelte őket, mert a vezérigazgató gyerekkori haverjának cégéről van szó. 1992 legelején felajánlották a Silocon &Synapse-nak, hogy amennyiben van kapacitásuk a már leszerződött portolási munkálatok mellett egy eredeti játékon is dolgozni, és persze van olyan ötletük, ami megüti a kellő szintet, hajlandóak finanszírozni annak fejlesztését, intézni a kiadási munkálatokat. Egy fiatal játékfejlesztő stúdió életében nincs is ennél nagyobb álom, fontosabb pillanat, így azonnal megindult a vad brainstorming, az ekkorra már 12 fősre hízott brigádban mindenki új ötleteken dolgozott szabadidejében.
A megannyi játékkezdemény közül a legnépszerűbb végül Ron Miller animátor ötlete lett, aki a csapat egyik akkori kedvencét, a Lemmings-et akarta feldobni valami hangulatos dologgal. Mivel imádta a fantasy-t és a metált, az új főszereplők, és egyáltalán, a körítés terén a választása egy viking hadseregre esett. Az Interplay vevő volt a „Lemmings találkozik a skandináv mondakörrel” koncepcióra, így a stúdión belül egy külön kis brigád alakult e játék fejlesztésére, míg a többiek a portolási projektekkel és az RPM Racing befejezésével foglalkoztak.
Made in Japan, avagy a keleti borító finoman szólva is más designt kapott. [+]
A fejlesztést ketten vezették: az eredeti szakmájától kicsit eltávolodó Ron a pályákat tervezte, míg Patrick Wyatt a programozó csapatot (köztük a három alapítóval) vezette. A rajzfilmes látványvilág egy Samwise Didier nevű grafikusnak volt köszönhető, a zenéket pedig a később az Interplay szerepjátékaival befutó Charles Deenen kezdte el összerakni. A csapat minden tudását beleadva dolgozott, de a megálmodott brutális Lemmings csak nem akart összeállni.
Csapatmunka, csapatmunka, csapatmunka – ez a viking hadviselés lényege. (SNES)
Az akár húszfős, csak közvetve irányítható északi sereget először technikai megkötések miatt kellett megzabolázni: az elsődleges fejlesztési platform az Interplay kérésének megfelelően a SNES volt, így a sprite-ok száma igencsak limitálva volt. Alig néhány hét telt el a konkrét fejlesztés megkezdését követően, amikor megszületett a döntés: az ekkor már végleges nevén futó The Lost Vikings-ben csak öt viking harcos fog szerepelni, cserében mindegyik rendelkezik majd egy csak rá jellemző képességgel is. Az öt karakter – a kardos, az íjász, a berzerker, a pajzsos, illetve a gyors harcos – ekkor már közvetlenül mozgatható volt, mintha csak egy platformjátékban lennénk; valahol itt tűnt el az eredeti ötlet utolsó játékmenetbeli nyoma is a fejlesztésből.
Amikor az öt karakterből kettőt eltüntettek, a játék új életre kelt. (SNES)
Aztán ahogy készültek a pályák, és megindult a tesztelés is, kiderült, hogy az öt karakter még mindig sok egy kicsit: zavaróan sűrűn kellett váltani köztük, ráadásul a pályák is igen hamar túl komplikálttá váltak. Ahogy a Silicone & Synapse későbbi játékainál is megszokhattuk, már ekkor is a játszhatóság volt a legfontosabb tényező, így ismét megvágták a vikingek számát: a végleges játékban már csak három elveszett viking szerepel, egy pajzzsal a kezében, egy karddal és íjjal az arzenáljában, és egy igen fürge, vörös hajú példány, aki örökölte a berzerker faltörő képességét is. Mivel minden régi képesség megmaradt, csak újraosztva az irányítható három figura között, a pályákat lényegesen nem kellett újratervezni, így a játék elkészülhetett az eredeti terveknek megfelelően, röpke 11 hónap alatt.
A kezdeti négy pálya oktatómódnak is megfelel. (SNES)
A The Lost Vikings egy vidám, szöveges intróval kezdődik, amely bemutatja a viking faluban békésen éldegélő három hőst, akiket egy éjszaka a házából rabol el egy űrhajó. Ennek Tomator nevű kapitánya (az egyik grafikus kisfia nevezte el így) saját állatkertjébe szánja a loboncos hajú vikingeket, arról is megfeledkezve, hogy fegyvereiket elkobozza. Egy szerencsés technikai bakinak köszönhetően hőseink nem ketrecekben landolnak, hanem a nekik furának tűnő űrhajó egyik folyosóján – és innentől kezdve dolgunk a menekülés, a hazatérés. Hogy a játék kellően változatos lehessen, egy kis időutazásos, teleportkapus szálat is beletettek, így az ötödik pályától egész változatos világokra juthatunk el. A hajó után jön a dinoszauruszokkal és ősemberekkel teli ősvilág, majd az ókori Egyiptom, egy modern gyár, az édességekkel (és halálos tüskékkel) megpakolt Wonderland, és végül természetesen ismét a hajó, ahol már Tomatorral is le kell valahogy számolni. Összesen 36 szinten át kell küzdenünk és ugrálnunk és trükköznünk, de ha sikerül az utolsó helyszínnel is leszámolni, derék vikingjeink hazajutnak, feleségeik legnagyobb örömére.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
