Skandináv lemmingek
Mire Allen Adham, az egyiptomi származású amerikai programozó 1991-ben a UCLA egyetem végzőse lett, már nem volt kezdő a játékipar zavaros világában. Ekkor már öt éve dolgozott be nyaranta különféle cégeknek, melyeket általában gyermekkori ismerősei vezettek egyetemi tanulmányok végzése helyett. Az első játék, ami a keze munkáját viseli, a The Demon’s Forge nevű Apple II-es kalandjáték volt. Allen azonban unta a magányos, elismerés nélküli munkákat, és végre saját játékok készítésébe akart fogni. Két, a játékfejlesztés világában jobbára járatlan, ám kiválóan programozó évfolyamtársát rögtön le is igazolta, így Michael Morhaime-mel és Frank Pearce-szel végre meg tudták alapítani a Silicon & Synapse céget. A kezdőtőkét Allen egy régi haverjától kapta némi részesedésért cserébe; egy régi cégvezető havertől, akinek sokszor bedolgozott korábban. Ez az úriember Brian Fargo volt, a cég pedig az Interplay, akik továbbra is sokat segítettek a vadonatúj fejlesztőcsapatnak.
Adham, Morhaime és Pearce valamikor a ’90-es évek első felében, illetve 2011-ben. [+]
Az első egy-másfél évet szinte kizárólag a játékvilág kulimunkájával töltötték: más cégek számára készítették el különféle játékok portjait más platformokra. A legelső program, amin a Silicon & Synapse dolgozott, a J.R.R. Tolkien's The Lord of the Rings, Vol. I című alkotás Amiga-verziója volt, majd jött a Battle Chess a vadonatúj Windows 3.1 rendszerre és C64-re, a Battle Chess 2 Amigára és végül a meglehetősen rossz Lexi-Cross vetélkedő-szimulátor Macintosh rendszerre. Az első valamennyire önálló játékuk az RPM Racing volt SNES-en, bár itt tulajdonképpen a cég – illetve elsősorban Adham – feladata mindössze annyi volt, hogy az Interplay által létrehozott design-dokumentumot valósággá programozza, felhasználva az Interplay grafikusainak, zeneszerzőinek, pályatervezőinek munkáját. Hiába dicső abból a szempontból a játék, hogy ez volt az elsőként megjelent, amerikai fejlesztésű program az új japán konzolra, a Silicon & Synapse ezt sem saját játékként élte meg, a cég saját történelemkönyvében a portolásokkal együtt ezért nem is említik meg.
A Silicon & Synapse első játékai közül három. [+]
Mivel a cég sok platformon dolgozott egyszerre igen profin, és minden szerződéses megkötést, így például a határidőket is betartva, az Interplay már nem csak azért kedvelte őket, mert a vezérigazgató gyerekkori haverjának cégéről van szó. 1992 legelején felajánlották a Silocon &Synapse-nak, hogy amennyiben van kapacitásuk a már leszerződött portolási munkálatok mellett egy eredeti játékon is dolgozni, és persze van olyan ötletük, ami megüti a kellő szintet, hajlandóak finanszírozni annak fejlesztését, intézni a kiadási munkálatokat. Egy fiatal játékfejlesztő stúdió életében nincs is ennél nagyobb álom, fontosabb pillanat, így azonnal megindult a vad brainstorming, az ekkorra már 12 fősre hízott brigádban mindenki új ötleteken dolgozott szabadidejében.
A megannyi játékkezdemény közül a legnépszerűbb végül Ron Miller animátor ötlete lett, aki a csapat egyik akkori kedvencét, a Lemmings-et akarta feldobni valami hangulatos dologgal. Mivel imádta a fantasy-t és a metált, az új főszereplők, és egyáltalán, a körítés terén a választása egy viking hadseregre esett. Az Interplay vevő volt a „Lemmings találkozik a skandináv mondakörrel” koncepcióra, így a stúdión belül egy külön kis brigád alakult e játék fejlesztésére, míg a többiek a portolási projektekkel és az RPM Racing befejezésével foglalkoztak.
Made in Japan, avagy a keleti borító finoman szólva is más designt kapott. [+]
A fejlesztést ketten vezették: az eredeti szakmájától kicsit eltávolodó Ron a pályákat tervezte, míg Patrick Wyatt a programozó csapatot (köztük a három alapítóval) vezette. A rajzfilmes látványvilág egy Samwise Didier nevű grafikusnak volt köszönhető, a zenéket pedig a később az Interplay szerepjátékaival befutó Charles Deenen kezdte el összerakni. A csapat minden tudását beleadva dolgozott, de a megálmodott brutális Lemmings csak nem akart összeállni.
Csapatmunka, csapatmunka, csapatmunka – ez a viking hadviselés lényege. (SNES)
Az akár húszfős, csak közvetve irányítható északi sereget először technikai megkötések miatt kellett megzabolázni: az elsődleges fejlesztési platform az Interplay kérésének megfelelően a SNES volt, így a sprite-ok száma igencsak limitálva volt. Alig néhány hét telt el a konkrét fejlesztés megkezdését követően, amikor megszületett a döntés: az ekkor már végleges nevén futó The Lost Vikings-ben csak öt viking harcos fog szerepelni, cserében mindegyik rendelkezik majd egy csak rá jellemző képességgel is. Az öt karakter – a kardos, az íjász, a berzerker, a pajzsos, illetve a gyors harcos – ekkor már közvetlenül mozgatható volt, mintha csak egy platformjátékban lennénk; valahol itt tűnt el az eredeti ötlet utolsó játékmenetbeli nyoma is a fejlesztésből.
Amikor az öt karakterből kettőt eltüntettek, a játék új életre kelt. (SNES)
Aztán ahogy készültek a pályák, és megindult a tesztelés is, kiderült, hogy az öt karakter még mindig sok egy kicsit: zavaróan sűrűn kellett váltani köztük, ráadásul a pályák is igen hamar túl komplikálttá váltak. Ahogy a Silicone & Synapse későbbi játékainál is megszokhattuk, már ekkor is a játszhatóság volt a legfontosabb tényező, így ismét megvágták a vikingek számát: a végleges játékban már csak három elveszett viking szerepel, egy pajzzsal a kezében, egy karddal és íjjal az arzenáljában, és egy igen fürge, vörös hajú példány, aki örökölte a berzerker faltörő képességét is. Mivel minden régi képesség megmaradt, csak újraosztva az irányítható három figura között, a pályákat lényegesen nem kellett újratervezni, így a játék elkészülhetett az eredeti terveknek megfelelően, röpke 11 hónap alatt.
A kezdeti négy pálya oktatómódnak is megfelel. (SNES)
A The Lost Vikings egy vidám, szöveges intróval kezdődik, amely bemutatja a viking faluban békésen éldegélő három hőst, akiket egy éjszaka a házából rabol el egy űrhajó. Ennek Tomator nevű kapitánya (az egyik grafikus kisfia nevezte el így) saját állatkertjébe szánja a loboncos hajú vikingeket, arról is megfeledkezve, hogy fegyvereiket elkobozza. Egy szerencsés technikai bakinak köszönhetően hőseink nem ketrecekben landolnak, hanem a nekik furának tűnő űrhajó egyik folyosóján – és innentől kezdve dolgunk a menekülés, a hazatérés. Hogy a játék kellően változatos lehessen, egy kis időutazásos, teleportkapus szálat is beletettek, így az ötödik pályától egész változatos világokra juthatunk el. A hajó után jön a dinoszauruszokkal és ősemberekkel teli ősvilág, majd az ókori Egyiptom, egy modern gyár, az édességekkel (és halálos tüskékkel) megpakolt Wonderland, és végül természetesen ismét a hajó, ahol már Tomatorral is le kell valahogy számolni. Összesen 36 szinten át kell küzdenünk és ugrálnunk és trükköznünk, de ha sikerül az utolsó helyszínnel is leszámolni, derék vikingjeink hazajutnak, feleségeik legnagyobb örömére.
Hárman párban
A The Lost Vikings egy teljességgel 2D-s síkon zajló puzzle-platformer, egyike a ma igen népszerű stílus első képviselőinek. Egyik legjobb húzása az, hogy a három karaktert felváltva kell használni, hogy azok egymást segítve tudjanak eljutni a szintek végét jelző Exit táblához vagy teleportkapuhoz. Erik, a vörös loboncot viselő harcos becenevéhez méltó módon mozgékony: csak ő tud ugrani, illetve fejét leszegve rohamozni, ami néha ellenfeleket is ki tud iktatni, de igazán a szürke ajtók, kőoszlopok és rejtekszobát bújtató falak áttörésében hasznos. Baleog a második karakter, ő a kis csapat harcosa, aki karddal és íjjal is rendelkezik – utóbbi máshogy el nem érhető kapcsolók aktiválásában is hasznos. És végül ott van Olaf, aki egy pajzzsal rendelkezik; ő lesz az áthatolhatatlan fal, ami megvédi szörnyharapástól és lézertűztől barátait. E mellett feje fölé emelve viking pajzsát, Eriknek tud plusz platformot biztosítani az ugrándozáshoz, és így vitorlázni is tud. Minden karakter három életerő-ponttal rendelkezik, illetve egy legfeljebb négy tárgyat rejtő táskával.
A pajzs talán a leghasznosabb eszköze hőseinknek. (Mega Drive)
A pályákon a karakterek mindig együtt indulnak, de az egyre tekervényesebbé váló szinteken általában szükséges lesz külön kalandokra indulni velük: az egyik területre mondjuk csak Olaf tud eljutni pajzsa segítségével, vagy kizárólag Erik ugrásával küzdhető le egy méretes luk. Persze a játék lényege a csapatmunka, így ezek a magányos utazások is hasznosak, általában valami gomb aktiválása, netán egy nélkülözhetetlen tárgy (leggyakrabban bomba vagy kulcs) megszerzése miatt. Máshol legalább két karakter együttműködésére lesz szükség, sokszor például Olaf tökéletes biztonságot adó pajzsa mögött kell a többiekkel tevékenykednünk. A három karakter közti váltás azonban nem azonnali, a játék szépen megmutatja az utat a másik karakterhez – míg az első, viszonylag egyszerű pályákon ez idegesítő, a későbbi labirintusokban már sokszor örülünk majd ennek.
Itt például nem árt az emlékeztető, hogy merre is kolbászoltunk el három harcosunkkal. [+]
Noha a játék abban az értelemben maximálisan fair, hogy nincsenek rejtett csapdák, előre nem látható halálos meglepetések benne, könnyűnek abszolút nem nevezhető a The Lost Vikings. Nem csak a pályák lesznek egyre terebélyesebbek, de egyre több a szakadék, a tüske, az áram bennük – és hiába van három életpontunk karakterenként, ezek bizony azonnali halált hoznak. Szerencsére a tekintetben is meglepően humánus a játék, hogy az éppen nem látott területeken megállítja az időt, így ha elváltunk mondjuk az önvédelemre teljesen alkalmatlan Erikről egy forró pillanatban, biztos, hogy nem fog meghalni, amíg vagy nem váltunk rá vissza, vagy a közelébe nem érünk egy másik karakterrel. És ha ez a karakter mondjuk a tank-alkatú Olaf, hát még akár meg is menthetjük barátunkat.
A harc igen egyszerű, inkább számít a puzzle-elemek közé, mintsem igazi akciónak. (Mega Drive)
A kis csapat életben tartása pedig nélkülözhetetlen, mert hiába tudnánk elérni esetleg a kijáratot (ha a pálya végén éri a baleset az egyik tagot), ha egyvalaki elhullik, már nem tudjuk befejezni a küldetést. Igaz, folytatni tudjuk, tehát amíg nincs szükség elengedhetetlenül az elpatkolt társ képességére, fel tudjuk fedezni a pályát. Ha ehhez nincs kedvünk, jöhet a szint újrakezdése, merthogy checkpointok nincsenek a játékban, minden pályát egy lendülettel kell leküzdeni. És bár van kétjátékos-mód is, ez sajnos több, mint félresikerült lett. Nincs osztott képernyő, így a második játékos csak akkor tud mozogni, cselekedni, amíg az egyes számú játékos a közelében van – ha az például egy lifttel odébb suhan, vagy a máshol levő harmadik karakterre vált, csak várunk és várunk, amíg ismét helyzetbe nem kerülünk. Ilyen formán ez tökéletesen felesleges funkció, kár érte.
Halál esetén egy gyönyörű jelenetben látjuk hőseink újjászületését. (SNES)
A The Lost Vikings az Interplay kérésének megfelelően elsőként Super NES-re jelent meg 1992 végén, de – bár begyűjtötte a sajtóban a 80% feletti értékeléseket –, valahogy nem lett olyan sikeres, mint azt a kiadó és a fejlesztő várta. Hogy a fejlesztési költségeket biztosan visszahozzák, a feladatban gyakorlott Silicon & Synapse megkezdte saját játékának portolását más gépekre is. Ezek közül először, hat hónapos késéssel, az Amiga 500-as verzió jelent meg, ami láthatóan csúnyább volt (arról nem is beszélve, hogy a némileg hasonló játékmenetre épülő, két hónappal korábban a boltokban kerülő The Humans-nál mennyivel gyengébb volt e téren).
Baleog már a cél közelében van, már csak a többieket kellene ugyanide eljuttatni. (Amiga)
Ezt követte a Mega Drive-os kiadás, amely a SNES-verzió grafikáját örökölte meg, csak a gép korlátaiból adódóan kicsit kevesebb színnel ábrázolva mindent. Ezért cserében új zenéket kaptunk, és persze a hatgombos kontrollerrel is könnyebb volt a játék kezelése, mint SNES-en – ráadásul öt teljesen új szintet is a játékhoz ragasztottak (sajnos nem egy új világot kaptunk, hanem minden világ egy gigantikus pályával lett hosszabb). Még ebben az évben megjelent a DOS-változat is, fura módon teljesen átírt hangulatú zenékkel, a konzolon még az elektro- és funk-beütésű zenék számítógépen szinte klasszikus dallamokká finomodtak (ez a változat ma már ingyenesen elérhető a Battle.net-en keresztül). Ha MIDI-hangkártyával hallgattuk, ezek minősége verte mindegyik más verzióét, de sajnos a látványvilág leginkább az A500-as változatra hajazott. 1994-ben az új Amiga CD32 is megkapta a maga The Lost Vikings-verzióját, ami nem sok örömet okozott a világnak: a jóval gyengébb Amiga 500-ra készült változat pontos átirata volt, leszámítva persze a CD-minőségű zenéket.
A DOS-verzió az eredeti SNES-változat színeit használja, ez a dinó Mega Drive-on zöld színben pompázik. (DOS)
A játéknak 2003-ban elkészült a Game Boy Advance-átirata is, de sok öröm ebben nem volt, nem egy különösebben igényes átirat. Ez a SNES-kiadáson alapul, vagyis az extra pályákat itt nem kapjuk meg, ráadásul mivel eltörölték a jelszavakra épülő előrehaladást, és klasszikus mentett állásokat kaptunk ehelyett, a korábbi szinteket nem lehet újrajátszani.
A kis felbontás hatására az egyetlen kézikonzolos kiadás kevesek kedvence lett. (GBA)
A The Lost Vikings legjobb verziója talán a mai napig az első, SNES-verzió. A látványvilág itt a legkidolgozottabb, a zenék talán itt szólnak a legjobban, és bár hiányzik belőle a Mega Drive-on debütált öt szint, ezek nem kínálnak annyi pluszt, hogy ellensúlyozzák a két verzió közti prezentációs különbségeket. Talán az irányítást jobban kitalálhatták volna, hisz a tárgyak használata, és még inkább, a tárgyak csereberélése érthetetlenül túl van bonyolítva, de ezt azért meg lehet szokni.
Ha kőkemény agytornára vágysz, érdemes eljutni a későbbi pályákra, egy-két helyen a program ördögi! (Mega Drive)
És hogy mi volt három vikingünk további sorsa? Egy évvel később egy jól sikerült, de szintén nem az elvárt mértékben sikeres folytatással tértek vissza, majd számtalan mellékszereplés következett a fejlesztő újabb játékaiban. Azonban a Silicon & Synapse felirattal ma már nem találkozhatsz: 1994-ben egy játék erejéig Chaos Studios-ra változtatták nevüket (a Blackthorne jelent meg így), majd következő alkotásuk már egy másik, ikonikus kék logót viselt – ez a játék a Warcraft: Orcs and Humans volt, a cég pedig azóta is Blizzard néven ismert. Talán hallottál róluk…
Grath
