Új haza, régi isten

Ha volt játéksorozat, melytől senki nem várt gyökeres megújulást, hát az a God of War volt. Lényegében az első résszel megvolt már a recept;annak az agresszív és véres és bitang élvezetes játékmenetnek a receptje, amelyhez később mindig élvezettel lehetett visszatérni. Újdonságot legfeljebb csak az okozott, hogy a fejlesztők miként hozták ki megint a maximumot az adott PlayStation-hardverből, no meg az, hogy épp a görög mitológia mely alakjainak lehetett kitekerni a nyakát. Bár mindig akadt egy-két új fegyver, mágia, vagy valami új módszer a mészárlásra, Kratos, az istenné vált görög harcos kalandjai lényegesen sosem alakultak át. Eddig.

Amikor 2013-ban a God of War 2 fejlesztését vezető Cory Barlog ismét megkapta a lehetőséget egy epizód elkészítésére, biztos nem volt könnyű dolga. Lényegében két választás állt előtte: vagy elkészül az újabb, mondjuk négyes számot viselő felvonás, ami megy tovább azon az úton, amit a számtalan korábbi rész kitaposott, vagy egy radikális váltás minden kínját felvállalva megpróbálja Kratost, és rajta keresztül a játékost új utakra vinni. Az első forgatókönyv eredménye minden bizonnyal egy gyönyörű és élvezetes akciójáték lett volna. A másodiké, és ezt bizton állíthatom, egy gyönyörű és élvezetes akciójáték lett, amely fantasztikus ráadásként képes percről percre meglepni a játékost!

Nincs hosszas felvezetés, nincs narrátor, aki elmesélné, miként is került Kratos görög otthonából Midgardba, Odin birodalmába, nem rágja a szánkba senki, hogy ki is mellettünk az az apró kölyök, és hogy ki az a nő, akinek halotti máglyája áll fakunyhónk előtt. Elejtett félszavakból, dacos visszaszólásokból, tétova mozdulatokból is azonnal megértjük, hogy Kratos gyermeket nemzett – és hogy e kölyök, Atreus, nincs valami jó véleménnyel apjáról. Ezzel egyébként teljességgel egyet is lehet érteni: Kratos ugyan mestere a mágikus csatabárdnak és még mindig óriási rutinnal tépi ki trollok szarvát, de a felelősségteljes szülői munka terén bőven lenne mit tanulnia. Állandóan belegyalogol Atreus lelkébe, próbálja elfojtani a fiú természetes kíváncsiságát és megkeményíteni annak naiv és jólelkű természetét. Persze, közben vadállatként védelmezi, és a maga morc és kizárólag háborút ismerő módján csak a legjobbat akarja neki, de elég fél órát eltölteni két hősünk társaságában, hogy nyilvánvalóvá váljon: Kratos nem méltó az „év apucija” bögrékre.

Persze sok tekintetben Kratosnak is igaza van: Atreus szeleburdi kölyök, és sokkal többre tartja képességeit, mint amilyenek azok a valóságban. Ráadásul Midgard veszélyes vidék, és ők ketten eszelős kalandra vállalkoznak, amikor szeretett nő, Faye hamvait a birodalmak legmagasabb csúcsán akarják szétszórni. Szerencsére az írók igen jó munkát végeztek, és a kellemesen hosszúra (első nekifutásra, a másodlagos feladatokkal is törődve ez 35-40 óra felett lesz) nyúló sztori szórakoztató módon, minduntalan lebilincselő vargabetűkkel végigvezet minket a birodalmakon.

Ha még rémlenek a középiskolából (vagy a Thor-filmekből) egyes alakok a viking mondavilágból, hát jó eséllyel itt össze is találkozunk velük – és ha fel tudunk idézni helyszíneket ugyaninnen, hát azokat lehet, hogy fel is keressük. Jörmungandr, a világkígyó; Yggdrasil, a világfa; Baldr, a sebezhetetlen; Alfheim, a fényelfek otthona. Aesirek és vanírok; sárkányok, kovácsok és óriások; Mimir, Freya és Fafnir – itt van minden és mindenki. És – kéretik meglepetésre felkészülni! – nem is csak azért, hogy végezzünk velük. Az új God of War nem szimpla bestiáriumként használja az új környezet mondavilágát, hanem egy egyre epikusabbá váló történetet mesél el benne. Nyilván lesz egy-két rosszindulatú figura, akinek nagyon (nagyon!) csúnyán be fogjuk verni az arcát, de nem ez a játék központi vezérfonala.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!