Assassin’s Creed Rogue

Ha egy üzlet beindul… akkor ott valami előbb-utóbb jó eséllyel elromlik. Az Assassin’s Creed-széria is remekül magára talált a második résszel, aztán az amerikai szabadságharcot feldolgozó harmadik, illetve a vidám karibi kalózlétet bemutató negyedik (legalábbis számozás szerint) résszel az elsöprő siker is meglett. Sokmilliós eladások, több ezer embert megmozgató megaprojektek, fél évtizedre előre dolgozás – ez lett a sorozatból. Sajnos az idei év az, amikor a grandiózus felépítmény megrogyni látszik: a Unity, bár igen szép, de inkább csalódást keltő üressége marad meg az emberben, és bár a Rogue epizód tartalmasabb és változatosabb, újítani egy szemernyit sem tud.

Nem teljesen értem, hogy miért kellett idén két Assassin’s Creed-játékot is kiadni, mindenesetre abból a szempontból mindenképpen jól jártunk, hogy az előre a legtöbbek által mostohatestvérként kezelt, csak PS3-ra és Xbox 360-ra kiadott Rogue bődületes mennyiségű játékórát ad. A története szerint a negyedik rész után, a harmadik rész előtt játszódó epizód leginkább az előbbire, a kalózos Black Flagre emlékeztet a játékmenet terén. Előttünk a hatalmas, nyílt tenger – mit tenger, tengerek! –, alattunk megbízható hajónk, és miénk a szinte korlátlan szabadság. Nem árulok zsákbamacskát: ha Black Flag 2 néven jött volna ki ez a rész, az jóval pontosabban írta volna le, hogy mire is számíthat az érdeklődő.

Az új rész messze hangulatosabb újítása, hogy most a csáklyázás már nem a mi kiváltságunk, saját hajónkkal is megeshet ez a csúfság. [+]

Az viszont mindenképpen figyelemreméltó, hogy a történet igen érdekes csavarokat rejt, kezdve azzal, hogy az iszonyatos ír akcentussal bíró főhősünk, Shay Cormack nem szokványos utat jár be. Bár a játék kezdetén még az orgyilkosok amerikai klánjának egyik legifjabb tagjaként tevékenykedik (azaz torkokat metél el, ősi kincseket rabol és persze kalózkodik), alig néhány óra után felháborodásában kilép a társaságból, és természetesen igen hamar a másik fél ölelő karjai között találja magát. Noha sajnos pont a pálfordulás megokolása nem sikerült túl hihetően (vagy legalábbis előadni nem sikerült), a történet innentől kezdve érdekes irányt vesz. Noha az hamar kiderült, hogy a fejlesztők nem mertek a templomos oldallal együtt radikális változásokat bevezetni, és inkább az asszaszinokból varázsoltak anarchista gonoszokat, Shay meséje így is magával ragadja az embert. Érdekes karakterek tűnnek fel - élükön Haytham Kenway-jel –, a sztoriküldetések is mintha változatosabbak lennének, mint korábban, egyszóval a játék ezen része jóval dicséretesebb lett, mint azt várni lehetett. (A modern korban játszódó részek már jóval kevésbé ragadnak magukkal; ugyanazt az irodát tudjuk FPS-nézetben bejárni, mint tavaly, csak éppen más minijátékot kapunk hackelésre, amellyel más videókat és hangfelvételeket nyithatunk meg.)

A hangtalan, eltérő lövedékeket használó puska majdnem olyan erős, mint a játék végén kibontott gránátvető. [+]

Ami a konkrét játékmenetet illeti, ott nyilvánvalóan a már többször említett tavalyi epizód volt az öntőminta. Hajónk majdnem pontosan úgy viselkedik, mint a Jackdaw, fejleszteni is pontosan úgy tudjuk, és lehetőségeink is majdnem ugyanazok. Elfoglalhatunk erődöket, kereskedőflottát navigálhatunk, szigonyozhatunk mindenféle cápákat és ceteket, elhagyatott szigeteket és jól őrzött csempésztanyákat közelíthetünk meg vele. A sztoriküldetéseken kívül csak rajtunk múlik, hogy merre megyünk, és erre területünk lesz bőven: noha a Black Flag azért nagyobb volt, az itteni két szigetvilág (a jeges északi óceán, illetve a zöldebb folyóvidék) is sok-sok órányi gyűjtögetni- és legyőznivalót kínál. Ráadásul harmadik területnek megkapjuk New Yorkot, ami ugyan nem olyan óriási és nem olyan fejlett, mint az évtizedekkel később játszódó harmadik részben, így is sokat fogunk tetőkön rohanni, bűnöző-fészkeket elfoglalni, romos épületeket felújítani.

Noha New York kisebb, mint az AC3-ban, de így is bőven ad teret a parkournak. [+]

Ami leginkább hiányzik az elődből, az a szerintem igen élvezetes búvárharangos merülés, a Unity kipróbálása után pedig a dinamikus ereszkedés mellőzését fogjuk leginkább sajnálni. A harc a korábbi szokásoknak megfelelően könnyű, a mászás és futás ugyanazokkal a hibákkal szembesít, mint már fél évtizede folyamatosan – nehéz lenne nem észrevenni, hogy a konkurencia e téren réges-rég elhagyta az egykor újítóként milliókat elkápráztató sorozatot. És néhány új fegyver ide, néhány új hajófejlesztés oda, rejtőzködő ellenfelek amoda, tényleges, teljes folytatásnak nem feltétlenül fognám fel a Rogue-ot. Mindenképpen teljesebb élmény, mint a Unity, a változatosságára és a szabadság-érzetére sem lehet panasz, de bizony ez is „csak” egy szimpla remixelése annak a formulának, ami szép lassan elveszítette varázsát és egyedi ízét. Jóval kevesebb esély van rá, hogy megbánod megvásárlását, mint a Unity esetében, de azt hiszem sokak nevében beszélek, amikor azt mondom, végre lényeges fejlesztéseket várok el a jövőre megjelenő, a viktoriánus Londonba repítő új résztől.

Pro:

• Kellemesen szórakoztató sztori, sok ismerős karakterrel
• A Unity mellett látszik igazán, hogy milyen változatos és mennyi lehetőséget ad
• A fagyos környezet legalább látvány terén újítást hoz

Kontra:

• Bár tartalmas, de a Black Flag monumentalitásától messze van
• Gyakorlatilag zéró újítás van benne
• Hiába játszhatunk most először templomossal, ez sok új élményt nem ad

Értékelés: 75

Az Assassin’s Creed Rogue PS3-ra és Xbox 360-ra jelent meg. A PC-s verzió valamikor 2015 első felében érkezik.