A Tálib ellenállás rejtelmei
Egy név, amely rengeteg emléket idézz fel játékosok millióiban. Egy sorozat, amely anno PS1-en indult, aztán PC-re is ellátogatott a mai napig legjobb MoH résszel, majd érkeztek az újabb részek minden platformra egészen 2007 augusztusáig. Ez azonban megváltozott, az EA úgy látta itt az ideje elővenni egy régi sikercímet és új köntösbe bújtatva új életet lehelni a sorozatba, nem mellesleg újra egy jövedelmező bevételi forráshoz jutni.
Új köntös? Igen! Bár lassan mindenki tudja az új Medal of Honor egy „reboot”, elhagyta a második nagy világégést és a közelmúlt modern hadviselésébe bújtatja azt. Érezték az EA-nál, hogy váltani kell, arról nem is beszélve, hogy Activison mekkora sikereket ér el a Modern Warfare-ekkel. Így meghozták a döntést, a feladatot pedig az egyik belsős stúdió, akik felvették a Danger Close nevet, és a DICE látta el. 2 csapat egy játékban? Igen! Ugyanis a Danger Close készítette a single player szekciót, míg a multiplayer a DICE kezei közül került ki. Érdekes koncepció, de nézzük is miként sikerült.
Kopár puszták, sötét barlangok, a tálib ellenállás rejtelmei…
Ennek a bontásnak az értelmében kezdjük a kampánnyal. Itt három Tier 1 csapattag bőrébe bújhatunk, megközelítőleg 5-6 órán keresztül. Ha azt mondom, hogy ez pofátlanul kevés szerintem sokan igazat adnak nekem. Sajnos az EA is követi a mai (sajnálatos) trendet, hogy nem igazán hosszú egyjátékos missziókkal készítik el az új játékokat. Helyszínnek az új MoH-ban Afganisztán lett kiválasztva, mikor is az amerikai erők megkezdik az ország megszállását. A kampány egy valós alapokon nyugvó, de azért fiktív elemekkel bőven tűzdelt hajszát mutat be a megszállás első napjaiban. A 3 különböző csapat által adott lehetőségek elég jól lettek megvalósítva. Lesz itt SEAL behatolás, mesterlövészes támogatás a bajba jutott másik csapatnak, csoportos harci bevetés, sőt még egy kis Apache-csal való rombolás is.
Ezzel pedig azt hiszem elérkeztem az új MoH egyik legjobb eleméhez! Csoportos harci bevetés. Végre itt nem egy magányos hős vagy aki Rambo módjára halomra lő mindent és mindenkit! A csapat mindig 4 tagból áll és a scriptelt jelenetek, valamint állandó kommunikáció miatt ténylegesen a csapat tagjának érezheted magad. Többször lett volna kedvem visszaszólni a többieknek, hogy „Clear!”, mikor szobáról szobára haladva kellett megtisztítani a terepet. Valahogy ez a jól kivitelezett rész számomra sokkal hitelesebbé teszi a játékot. Persze a hitelességet nagyon nem érdemes keresni, mivel egy akció shooter játékról beszélünk, de azért találhatunk 1-2 dolgot ami próbálja a valóság illúzióját megteremteni. Például a fegyverek. Nos, itt is elvitték az irányt a könnyen fogyaszthatóság felé, visszarúgás nem játszik, M203-as gránátvetővel nagyon könnyű célozni, géppuska sem szór nagyon. A könnyed játékmenet és a könnyű szórakozás lett a cél, hogy minél szélesebb közönség befogadja a játékot.
A kampány során 10 misszión át vezet az út a végkifejlethez mely összességében nem sikerült rosszul, de valahogy nem az igazi. Eleve az alapfelállás nem az a rohanás előre, inkább picit „taktikusabb” játékmenetet sejtet a játék. Vannak nagyon adrenalin dús pillanatok, de párszor leül a játék és a készítők által megálmodott dinamika nem teljesül úgy, ahogy elvárták. Mélyre szántó történetet ne keressünk, katonák végzik el a kiszabott parancsot, egy öltönyös tábornok dirigál Washington-ból egy katonáiért aggódó ezredesnek. Klisés, de szerencsére a hangsúly nem ezen van.
A három főszereplő most is néma, inkább a társak adnak életet neki, néhány karakter emlékezetesebb lehet (például Dusty a borító szakálas megfigyelője), de a végigjátszás után 1 héttel nem hinném, hogy sokan fognak emlékezni rájuk. A kampány és így a játék számomra egyik legnagyobb hibája az MI. Úgy vettem észre, hogy a DC-nál nem igazán van MI programozó, mert kb. 5 évvel ezelőtti szintet mutat az ellenfelek reakciója. Bebújik egy fedezék mögé és onnan az istenért sem akar elmenni, ha tűz alatt van. Mindig ugyanazon a 2 helyen néz ki, így pár másodperces várakozás után könnyedén kiosztható neki egy headshot. Ebből az okból kifolyólag nem igazán van kihívás a játékban. Azok, akik már nem 1-2 FPS-el játszottak azt javaslom, hogy nyugodtan Hard nehézségen kezdje el a játékot, mivel így fogja igazából egy más játék normál nehézségét adni. Azonban még így is könnyen és gyorsan végzünk a kampánnyal.
Néhány pályán lehetőség lesz rögzített géppuska mögé állni, vagy lézeres célmegjelölővel légicsapást, bombázást koordinálni valamint „vezetni” egy AH-64-es Apache-ot. Igazából nem mi vezetjük, mi csak a lövész szerepét játsszuk, ennél fogva mi kezünkből jön az égi áldás 30mm-es géppuska, Hydra vagy Hellfire rakéta képében a Tálib erőkre, miközben a játék fix úton repteti a helikoptert. Ezek a részek pont jókor szakítják meg az addigra ismerté vált játékmenetet, de ismételten olyan elemek, amelyeket már láttunk valahol. Igencsak sok momentum ismerős lesz a gyakorlott játékosnak, de nem a pofátlan lenyúlásnak lehetünk tanúi, szerencsére jócskán van benne saját ötlet, így messze nem lehet az új Medal of Honor-ra azt mondani, hogy egy Call of Duty koppintás lenne.
Mint írtam a kampány rövid (hardon kicsivel több, mint 5 óra volt), de nem unalmas. Igaz nem pörög 120%-on vannak benne „nyugisabb” részek, picit életszagúbb, de igazán lehet élvezni. A legnagyobb hibája a vége. A csapót lecsapták és mi nézünk, hogy mi is van! Nagyon röviden lezárták, abszolút nyitva hagyva az utat a folytatásnak.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
