Benne vagyunk a rádióban

Indie platformerekkel lassan most már tényleg Dunát lehet rekeszteni. Az a műfaj, amely néhány éve még úgy tűnt, lassú kihalásra van ítélve (kivéve a Nintendo konzoljait, ahol mindig is virágzott a zsáner), a független játékfejlesztésnek köszönhetően reneszánszát éli, és ez a hullám a legutóbbi időkben az összes konzolt elérte. Az Inside My Radio a francia Seaven Studio munkája, és egy érdekes zenés irányzattal próbál kitűnni a többiek közül.

A történet szerint egy régi kazettás magnóban járunk, amely egy szoba sarkában porosodik, és lassan pusztulásra van ítélve. Valami belülről „eszi” a zene varázsát sugárzó eszközt. Egy rejtélyes lélek ezt nem hagyhatja annyiban, bele száll a magnó áramköreibe, és az ott található furcsa figurákkal együtt a klasszikus zenedoboz megmentésére indul. Számunkra ez annyit tesz, hogy klasszikus ügyességi-mászkálós játék módjára végig kell mennünk a pályákon, és legyőzni azt a valamit, közben pedig jobbnál jobb zenéket keltünk életre.

A játékban három főszereplő van, akik különböző zenei stílusokat (electro, funky, dubstep) testesítenek meg. A játékmenetnek szerves része a zene és a ritmus, ugyanis minden ezek körül mozog és forog. Talán a program legegyedibb – és ezzel együtt legellentmondásosabb – vonása, hogy saját karakterünk is csak ritmusra képes bármit is tenni. Mozogni szabadon tudunk, de az ugrás, a sprint és a levegőből való támadás kizárólag az aktuális zene ritmusára történhet. Sajnos hamar kiderül, hogy ami papíron jól hangzik, az a gyakorlatban nem feltétlenül működik jól.

Nincs annál frusztrálóbb érzés ugyanis, mint amikor egy látszólag érzékeny és jól játszható játékban megnyomjuk a gombot, és a figuránk egyszerűen nem teszi meg, amit kérünk tőle. Az elképzelés ugyanis az volt, hogy ráhangolódunk a ritmusra, és mintegy transzba esve, tökéletes ütemben mozgunk át a helyszíneken. Ez mind szép és jó, csak abban a pillanatban, hogy hibázunk, nem tudunk korrigálni, hiszen ki kell várni a következő ütemet. Így hiába vagyunk ügyesek, vagy jók a reflexeink, velük az Inside My Radioban nem sokra megyünk.

Érezték a fejlesztők is, hogy sok mindenre nem alkalmas ez az irányítási mód, úgyhogy a pályák tervezése végül rémségesen egyszerű lett. Hagyományos platformerek esetén az ilyen pályákat egy átlagos játékos is fél kézzel megtervezné. Egyszerű ugrások, áttörendő falak, a zene ütemére mozgó platformok, és ezzel az alapok nagyjából ki is merültek. Különös kontraszt, hogy a játékba ezernyi ötletet és játékmechanikát beleraktak, de az egész olyan, mintha csak véletlenszerűen összedobálták volna az ideákat.

Nem hosszú az adás

Az egyik pályán például össze kell gyűjtenünk fénylő kockákat a továbbjutáshoz, ez később soha nem bukkan fel. Vannak speciális szobák, ahol zenegépeket működtethetünk, kapcsolókat kell állítanunk, megint máshol vannak ránk támadó ellenfelek, illetve olyan pályaelemek, amik sehol máshol nem köszönnek vissza. Egy ponton más szereplőket kell megkeresnünk, de fél perc alatt megvan az egész, később pedig egy labirintusból kell kitalálni bárminemű segítség nélkül. Teljesen szétszórt pályadizájn, a fejlesztők próbálták változatossá tenni, de inkább nagy összevisszaságnak tűnik. A történetet lezáró főellenfél harc ráadásul a játéktervezés sötét középkorát idézi, feleslegesen elnyújtott, már-már röhejes megoldásokkal, amit a korábban ecsetelt irányítás csak még rosszabbá tesz.

Egyértelműnek tűnik, hogy „hagyományos”, tehát szabad irányítással sokkal élvezetesebbé tehették volna a játékot. A helyszínek nagyobbak lehettek volna, rejtett extrákkal és sok minden mással. Azért is kár ez, mert ha működik, akkor az Inside My Radio hangulata nagyon erős, köszönhetően a stílusos látványvilágnak és az ütős zenéknek. A háromféle zenei stílus kiváló, és ahogy haladunk előre, egyre intenzívebbé és összetettebbé válnak a dallamok. Nem kifejezetten újdonság ez, hiszen korábban például a Rez is ezt csinálta (csak épp sokkal jobban), mégis sokat dob a hangulaton. Ha sikerül felülkerekedni a berögzült izommemórián, és ráérezni a játék ütemére, akkor lehet benne némi öröm, viszont akkor meg kiderül, hogy az egész élmény nagyon rövid: másfél óra alatt lenyomható az egész.

Ha végeztünk a történettel, próbálkozhatunk a Time Attack módban, itt minden pályát időre kell teljesíteni, viszont extra nehezítés, hogy ehhez folyamatosan plusz másodperceket adó ébresztőórákat kell gyűjtögetnünk. Ez nem illik egy olyan játékhoz, aminek minden mozdulatát amúgy is megszabja a zene üteme, és amelyben a hibák nem korrigálhatók azonnal.

Mást pedig nem kínál az Inside My Radio. Ha végignyomkodtuk magunkat a történeten, akkor marad a stílusos grafika és a valóban nagyon jó zenék hangulatának emléke, de több nem. Tipikusan amolyan „egynek jó” játék, kérdés, hogy ez megér-e háromezer forintot a mai sűrű kínálatban. A fejlesztők megpróbáltak színt és kreativitást vinni bele, de a végeredmény egy frusztráló irányítású, furcsán összedobált, rövid és kissé amatőr tervezésű játék lett. Az alapötletben több potenciál volt, kár, hogy ezt nem tudták kihasználni.

Pro:

• Nagyon jó zenék;
• stílusos látványvilág.

Kontra:

• A ritmusra történő irányítás természetellenesnek hat;
• frusztráló pillanatok;
• ömlesztett játékelemek komoly tervezés nélkül;
• extrém rövid.

60

dreampage