Régi alapok modern köntösben
Mindez viszont nem jelenti azt, hogy az új Doom híján lenne a modern megoldásoknak. Hősünk páncélját a pályákon elrejtett különböző extrákkal fejleszthetjük, miként magukat a fegyvereket is. Az igen hosszú (14-15 órás) kampányban előre haladva egyre több energiával és lőszerrel rendelkezünk, de fejleszthetünk más kategóriákat is. Ellenállhatunk például a robbanásoknak, vagy nagyobb sugárban térképezhetjük fel a környezetünket. Ez sem elhanyagolható tényező, miután a Doom pályái távolról sem lineárisak, sőt! Az 1993-as klasszikust idézve minden helyszín szó szerint egy labirintus, több szintes, színes kódkártyákkal nyitható ajtók és rejtett folyosók mögött rejtőzik megannyi fejlesztés, titok és egyéb extra. Élmény bejárni ezeket a pályákat, részben a kitűnő dizájn, részben a hamisítatlan Doom-érzés miatt. Ha negatívumot fel lehet hozni, akkor annyit említhetünk, hogy túl sok az aréna jellegű helyiség, amiket szűkebb folyosók kötnek össze. Tapasztaltabb játékosok már messziről tudni fogják, hol várható komolyabb harc, ilyen szempontból nem tartogat sok meglepetést a játék.
A Doom kampánya tehát összességében parádésra sikerült. Kitűnően hozza az eredeti hangulatát és játékmenetét, de természetesen modern köntösben, van annyira tartalmas és sokrétű, hogy az egyes szinteknek többször is nekifussunk. A játékmenete pedig magáért beszél – a maga egyszerűségében is kétségtelenül az év egyik legélvezetesebb FPS-e, ez már most bátran kijelenthető.
Kevésbé meggyőző viszont a multiplayer, merthogy az is van a régi-új epizódban. Az online többszereplős mód egyszerre próbál retro és modern lenni. Játékmenetében a régi LAN partikat idéző érzést hozza, míg játékmódok és testreszabhatóság szintjén megpróbál felnőni a nagyokhoz. Többféle játékmód közül választhatunk, melyek között természetesen ott szerepel az ikonikus Deathmatch és Team Deathmatch is (amiket mellesleg szintén az id hozott be a köztudatba), az újítások terén pedig talán a Warpath mód érdemel említést. Minél többet multizunk, annál több szintet lépünk, amik felszereléseket, fegyvereket és páncélokat nyitnak meg. A későbbiekben testre szabhatjuk fegyverkészletünket, de állítható a páncélunk típusa, színei, mintázata, még az is, hogy mennyire legyen koszos és viseltes. Ugyanez a fegyverekre is érvényes.
Ez eddig szép és jó, de a multival az a probléma, hogy a játékmenete nagyon elavult. Ami kitűnően működik a kampány alatt, az több játékossal már egyáltalán nem élvezetes. A fegyverek nem kiegyensúlyozottak, rakétából például néha négyet-ötöt is kibír az ellenfél, így a legtöbben csak shotgunnal szaladgálnak. A néha démonná változó játékosok túl erősek, a tűzharcok pedig valahogy erőtlennek érződnek, bármit is szorongatunk a kezünkben. Egyszerűen nem köti le az embert ez a céltalan, villámgyors ugrabugra, ennél több kellett volna ehhez a játékmódhoz.
A Doom harmadik része a SnapMap névre keresztelt pályaszerkesztő, amivel saját helyszíneket hozhatunk létre. A fejlesztők úgy reklámozták ezt az eszközt, mint amivel bárki percek alatt felhúzhat egy komplett pályát, és bár valóban viszonylag egyszerű a kezelése, azért erről nincs szó. A pályákat különböző modulok egymáshoz csatolásával építhetjük fel, de az igazi munka csak ezután kezdődik. Minden szoba tulajdonsága külön-külön állítható, benépesíthető ellenfelekkel, tereptárgyakkal, felvehető cuccokkal, és akkor még a különféle ajtókról, kapcsolókról, logikai összefüggésekről, effektekről és sok egyébről nem is beszéltünk. Bár az alapok könnyen megérthetők, komolyabb pályák létrehozásához rengeteg időre és tanulásra van szükség. Mindezt persze nem muszáj megtennünk, hiszen enélkül is válogathatunk az online megosztott pályák tömegéből.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
