Vissza a Marsra

Lehetetlen úgy írni az új Doom játékról, hogy ne emlegessük fel az eredetit. Az id Software, John Carmack és John Romero vezetésével 1993-ban túlzás nélkül forradalmat csinált. Hiába volt már előtte hasonló lövöldözős játék (Wolfenstein 3D), az első Doom volt az, amelyik lefektette a modern FPS-ek alapjait, és évtizedekre kijelölte az utat az ilyen játékok számára. Klónok és trónkövetelők sora következett, és ahogy a technológia fejlődött, úgy kaptunk mi is egyre látványosabb és összetettebb saját szemszögű lövöldözős címeket. Az etalon azonban a Doom maradt, a maga erőszakosságával, vérben tocsogó pokolbéli kalandjaival. Olyan mérföldkő ez, ami örökre nyomot hagyott a videojátékok országútján.

[+]

Maguk az úttörő fejlesztők is haladtak a korral, és amellett, hogy más klasszikusokat is letettek az asztalra (elég, ha csak egy bizonyos Quake-et említünk), a Doom sorozat is folytatódott. Az igazi nagy ugrást a 2004-es Doom 3 jelentette, ami azonban enyhén szólva is megosztotta a kritikusokat és a játékosokat egyaránt. Volt, akit meggyőzött az akkor lenyűgözőnek számító grafika, és a lassú, horror elemekben bővelkedő játékmenet, míg mások az elődök gyors mozgását és akciódús összecsapásait hiányolták. Talán ez a megosztottság vette be magát az id soraiba is, és ezért húzódhatott olyan sokáig a „Doom 4” fejlesztése, amit egy ponton újra is kellett kezdeni. Közben az alapítók is otthagyták a céget, úgyhogy a franchise minden értelemben fordulóponthoz érkezett. Végül a fejlesztők úgy döntöttek, itt az ideje egy teljes „rebootnak”, és ezzel el is érkeztünk 2016-ba, tizenkét évvel az utolsó részt követően ugyanis az új pokoljárás elszabadult konzolokon és PC-n.

A Doom alapötlete és története mit sem változott az évek során. Túl sok kommentár most sem kíséri az előzményeket – a United Aerospace Corporation (UAC) a Marson kísérletez valamivel, aminek nagyon rossz vége szakad. Átjáró nyílik, amelynek a másik vége sajnos éppen a Pokolba vezet, és még jó szándékkal sincs kikövezve. Helyette démonok özönlik el a vörös bolygó kutatóállomását, végeznek mindenkivel, kivéve néhány embert, beleértve minket is. Főhősünk, a névtelen, arctalan tengerészgyalogos minden dühével (na és persze fegyvereivel) lesújt a pokolfajzatokra, és elindul, hogy rendet vágjon a tüzes kedvű szörnyszülöttek soraiban.

Ennél több sztori pedig nem is kell! A fejlesztők is jól ráéreztek, mennyi narratíva szükséges ahhoz, hogy legyen valami kontextus, ám az ne álljon a játékmenet útjába. Tanúi lehetünk néhány grandiózus jelenetnek, lefolytatunk néhány párbeszédet (pontosabban csak hozzánk beszélnek), de a lényeg nem ezen van, hanem azon, hogy megyünk, és széjjel trancsírozunk mindent, ami mozog. A Doom játékmenete ebben nagyjából ki is merül: egy végtelenül egyszerű, rendkívül gyors mozgású, ultra kemény FPS, mindenféle sallang nélkül. És mennyire jó így!

Karakterünk mozgása nagyon gyors, itt a sprint tulajdonképpen széria felszerelés. Tudunk ugrani (később a dupla ugrás is megnyitható), leguggolni, és lőni. Utóbbin van az igazi hangsúly, a Doom sava-borsa ugyanis a nagybetűs „gunplay”, vagyis a tűzharc, a démonok és egyéb fajzatok minél gyorsabb és erőszakosabb elpusztítása. Ebben az id Software mindig is jeleskedett, és ebben a tekintetben ez a játék is csillagos ötös. A fegyverek erősek, a shotgun hatalmas dörrenéssel szaggatja szét a kreatúrákat, a rakéták nyomában csak húscafatok maradnak. Olyan, manapság már-már elfeledett játékmechanikák köszönnek vissza, mint a folyamatos oldalazás és körözés, a gyors ugrálás közbeni tűzharc – mai modern szemünknek ez a gyors mozgás és faék egyszerűségű játékmenet egészen üdítőleg hat. Itt nincs mellébeszélés, csak a színtiszta akció!

Régi alapok modern köntösben

Mindez viszont nem jelenti azt, hogy az új Doom híján lenne a modern megoldásoknak. Hősünk páncélját a pályákon elrejtett különböző extrákkal fejleszthetjük, miként magukat a fegyvereket is. Az igen hosszú (14-15 órás) kampányban előre haladva egyre több energiával és lőszerrel rendelkezünk, de fejleszthetünk más kategóriákat is. Ellenállhatunk például a robbanásoknak, vagy nagyobb sugárban térképezhetjük fel a környezetünket. Ez sem elhanyagolható tényező, miután a Doom pályái távolról sem lineárisak, sőt! Az 1993-as klasszikust idézve minden helyszín szó szerint egy labirintus, több szintes, színes kódkártyákkal nyitható ajtók és rejtett folyosók mögött rejtőzik megannyi fejlesztés, titok és egyéb extra. Élmény bejárni ezeket a pályákat, részben a kitűnő dizájn, részben a hamisítatlan Doom-érzés miatt. Ha negatívumot fel lehet hozni, akkor annyit említhetünk, hogy túl sok az aréna jellegű helyiség, amiket szűkebb folyosók kötnek össze. Tapasztaltabb játékosok már messziről tudni fogják, hol várható komolyabb harc, ilyen szempontból nem tartogat sok meglepetést a játék.

A Doom kampánya tehát összességében parádésra sikerült. Kitűnően hozza az eredeti hangulatát és játékmenetét, de természetesen modern köntösben, van annyira tartalmas és sokrétű, hogy az egyes szinteknek többször is nekifussunk. A játékmenete pedig magáért beszél – a maga egyszerűségében is kétségtelenül az év egyik legélvezetesebb FPS-e, ez már most bátran kijelenthető.

Kevésbé meggyőző viszont a multiplayer, merthogy az is van a régi-új epizódban. Az online többszereplős mód egyszerre próbál retro és modern lenni. Játékmenetében a régi LAN partikat idéző érzést hozza, míg játékmódok és testreszabhatóság szintjén megpróbál felnőni a nagyokhoz. Többféle játékmód közül választhatunk, melyek között természetesen ott szerepel az ikonikus Deathmatch és Team Deathmatch is (amiket mellesleg szintén az id hozott be a köztudatba), az újítások terén pedig talán a Warpath mód érdemel említést. Minél többet multizunk, annál több szintet lépünk, amik felszereléseket, fegyvereket és páncélokat nyitnak meg. A későbbiekben testre szabhatjuk fegyverkészletünket, de állítható a páncélunk típusa, színei, mintázata, még az is, hogy mennyire legyen koszos és viseltes. Ugyanez a fegyverekre is érvényes.

Ez eddig szép és jó, de a multival az a probléma, hogy a játékmenete nagyon elavult. Ami kitűnően működik a kampány alatt, az több játékossal már egyáltalán nem élvezetes. A fegyverek nem kiegyensúlyozottak, rakétából például néha négyet-ötöt is kibír az ellenfél, így a legtöbben csak shotgunnal szaladgálnak. A néha démonná változó játékosok túl erősek, a tűzharcok pedig valahogy erőtlennek érződnek, bármit is szorongatunk a kezünkben. Egyszerűen nem köti le az embert ez a céltalan, villámgyors ugrabugra, ennél több kellett volna ehhez a játékmódhoz.

A Doom harmadik része a SnapMap névre keresztelt pályaszerkesztő, amivel saját helyszíneket hozhatunk létre. A fejlesztők úgy reklámozták ezt az eszközt, mint amivel bárki percek alatt felhúzhat egy komplett pályát, és bár valóban viszonylag egyszerű a kezelése, azért erről nincs szó. A pályákat különböző modulok egymáshoz csatolásával építhetjük fel, de az igazi munka csak ezután kezdődik. Minden szoba tulajdonsága külön-külön állítható, benépesíthető ellenfelekkel, tereptárgyakkal, felvehető cuccokkal, és akkor még a különféle ajtókról, kapcsolókról, logikai összefüggésekről, effektekről és sok egyébről nem is beszéltünk. Bár az alapok könnyen megérthetők, komolyabb pályák létrehozásához rengeteg időre és tanulásra van szükség. Mindezt persze nem muszáj megtennünk, hiszen enélkül is válogathatunk az online megosztott pályák tömegéből.

Majdnem tökéletes kivitelezés

Az új játék alatt az id Tech 6 grafikus motor dolgozik, ami a korábbi technológia továbbfejlesztése. A grafikában egészen biztos, hogy senki nem fog csalódni: a játék pazarul néz ki, remek kidolgozása van a helyszíneknek, sok képi hatás teszi változatossá és látványossá a démoni kalandokat. Ha már démonok: az ellenfelek dizájnja szinte tökéletes, mind hű maradt az eredetihez, de sokkal „élethűbbek” és ijesztőbbek azoknál. A nagy, nyitott helyszínek és a sok-sok szörny ellenére a játék stabilan tartja a 60 fps képfrissítést (dinamikus felbontás mellett), ami jótékony hatással van a játékmenetre is. Technikailag abszolút az élvonalban van a játék, minden pálya, minden aréna, minden helyszín kényezteti a szemeket, hogy a kiváló animációkról, fény-árnyék hatásokról és más apróságokról ne is beszéljünk. Akár a Mars vörös, vészjósló felszínén járunk, akár a UAC kutatóállomás sötét folyosóin, akár a pokol tüzes bugyraiban, a Doom tökéletes illúziót szolgáltat hozzá. Ezt a játékot látni kell!

No és hallani. A hangeffektek, a fegyverek dörrenése, a szörnyek sikítása, sziszegése, a baljóslatú környezeti hangok tökéletes hangulatot szolgáltatnak, ha pedig beüt az akció, akkor az eredeti első részhez hű kemény metál zene szólal meg, aminek hallatán garantáltan mosolyra görbül a veterán játékos szája. Minden ízében profi munka.

Technikailag mindössze néhány kisebb-nagyobb baki fogja vissza a játékot. Eléggé érthetetlen például, hogy ha játékmódot váltunk (például kampány helyett multiplayert játszanánk), ahhoz miért kell „újraindítani” az egészet, és megvárni, hogy betöltődjön. És ha már töltési idők, sajnos ezek nagyon hosszúak, és olyankor is sokat kell várni, ha például meghalunk, és visszatöltjük az utolsó ellenőrző pontot, vagy ha újra próbálnánk egy-egy különálló kihívást. Valószínű, hogy ezek a zavaró tényezők a mögöttes technológiával és a játék hatalmas méretével vannak összefüggésben.

Kisebb technikai problémák, néhol véleményes pályatervezés és a vártnál gyengébb multiplayer fogja vissza a 2016-os, új Doomot, ami ennek ellenére az utóbbi idők egyik legélvezetesebb FPS-e. Pont azokat a dolgokat menti át a forradalmi elődből, amiktől legalább annyira frissnek hat, mint klasszikusnak, és épp a játékmenet és a kampány egyszerűsége válik az erősségévé. Szinte minden szempontból nagy győzelem ez a fejlesztőknek – sikerült tökéletesen újjáéleszteni ezt a nagynevű sorozatot. Aki még nem ismeri, annak azért, aki pedig igen, annak azért feltétlenül ajánlott vásárlás. És nagyon reméljük, hogy nem kell újabb 12 évet várni a következőre!

Pro:

• Egyszerű és brutális játékmenet;
• összetett és változatos pályadizájn;
• hosszú, tartalmas kampány;
• kiváló grafika és hang.

Kontra:

• Erőtlen multiplayer;
• hosszú töltési idők;
• hosszú távon kissé egysíkú;
• a pályaszerkesztőt csak a legkitartóbbak tudják kihasználni.

80

dreampage