Vissza a Marsra
Lehetetlen úgy írni az új Doom játékról, hogy ne emlegessük fel az eredetit. Az id Software, John Carmack és John Romero vezetésével 1993-ban túlzás nélkül forradalmat csinált. Hiába volt már előtte hasonló lövöldözős játék (Wolfenstein 3D), az első Doom volt az, amelyik lefektette a modern FPS-ek alapjait, és évtizedekre kijelölte az utat az ilyen játékok számára. Klónok és trónkövetelők sora következett, és ahogy a technológia fejlődött, úgy kaptunk mi is egyre látványosabb és összetettebb saját szemszögű lövöldözős címeket. Az etalon azonban a Doom maradt, a maga erőszakosságával, vérben tocsogó pokolbéli kalandjaival. Olyan mérföldkő ez, ami örökre nyomot hagyott a videojátékok országútján.
[+]
Maguk az úttörő fejlesztők is haladtak a korral, és amellett, hogy más klasszikusokat is letettek az asztalra (elég, ha csak egy bizonyos Quake-et említünk), a Doom sorozat is folytatódott. Az igazi nagy ugrást a 2004-es Doom 3 jelentette, ami azonban enyhén szólva is megosztotta a kritikusokat és a játékosokat egyaránt. Volt, akit meggyőzött az akkor lenyűgözőnek számító grafika, és a lassú, horror elemekben bővelkedő játékmenet, míg mások az elődök gyors mozgását és akciódús összecsapásait hiányolták. Talán ez a megosztottság vette be magát az id soraiba is, és ezért húzódhatott olyan sokáig a „Doom 4” fejlesztése, amit egy ponton újra is kellett kezdeni. Közben az alapítók is otthagyták a céget, úgyhogy a franchise minden értelemben fordulóponthoz érkezett. Végül a fejlesztők úgy döntöttek, itt az ideje egy teljes „rebootnak”, és ezzel el is érkeztünk 2016-ba, tizenkét évvel az utolsó részt követően ugyanis az új pokoljárás elszabadult konzolokon és PC-n.
A Doom alapötlete és története mit sem változott az évek során. Túl sok kommentár most sem kíséri az előzményeket – a United Aerospace Corporation (UAC) a Marson kísérletez valamivel, aminek nagyon rossz vége szakad. Átjáró nyílik, amelynek a másik vége sajnos éppen a Pokolba vezet, és még jó szándékkal sincs kikövezve. Helyette démonok özönlik el a vörös bolygó kutatóállomását, végeznek mindenkivel, kivéve néhány embert, beleértve minket is. Főhősünk, a névtelen, arctalan tengerészgyalogos minden dühével (na és persze fegyvereivel) lesújt a pokolfajzatokra, és elindul, hogy rendet vágjon a tüzes kedvű szörnyszülöttek soraiban.
Ennél több sztori pedig nem is kell! A fejlesztők is jól ráéreztek, mennyi narratíva szükséges ahhoz, hogy legyen valami kontextus, ám az ne álljon a játékmenet útjába. Tanúi lehetünk néhány grandiózus jelenetnek, lefolytatunk néhány párbeszédet (pontosabban csak hozzánk beszélnek), de a lényeg nem ezen van, hanem azon, hogy megyünk, és széjjel trancsírozunk mindent, ami mozog. A Doom játékmenete ebben nagyjából ki is merül: egy végtelenül egyszerű, rendkívül gyors mozgású, ultra kemény FPS, mindenféle sallang nélkül. És mennyire jó így!
Karakterünk mozgása nagyon gyors, itt a sprint tulajdonképpen széria felszerelés. Tudunk ugrani (később a dupla ugrás is megnyitható), leguggolni, és lőni. Utóbbin van az igazi hangsúly, a Doom sava-borsa ugyanis a nagybetűs „gunplay”, vagyis a tűzharc, a démonok és egyéb fajzatok minél gyorsabb és erőszakosabb elpusztítása. Ebben az id Software mindig is jeleskedett, és ebben a tekintetben ez a játék is csillagos ötös. A fegyverek erősek, a shotgun hatalmas dörrenéssel szaggatja szét a kreatúrákat, a rakéták nyomában csak húscafatok maradnak. Olyan, manapság már-már elfeledett játékmechanikák köszönnek vissza, mint a folyamatos oldalazás és körözés, a gyors ugrálás közbeni tűzharc – mai modern szemünknek ez a gyors mozgás és faék egyszerűségű játékmenet egészen üdítőleg hat. Itt nincs mellébeszélés, csak a színtiszta akció!
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
