Újra a csillagok közé
Nagyon hosszú fejlesztési idő és – legalábbis a pletykák szerint – iszonyatos mennyiségű pénz áll a Destiny mögött. A Bungie, amióta függetlenedtek a Microsofttól és maguk mögött hagyták a Halo sorozatot, kizárólag erre az új projektre összpontosított. A világ egyik legismertebb fejlesztőjének ez az eddigi legnagyobb szabású játéka. Ez már önmagában is hatalmas várakozást kelt, a hírverés nélkül is egyértelmű volt, hogy a Destiny nagy dolgokra hivatott.
A játék nem is hazudtolja meg magát, és remek felütéssel indítja a történetet. Az emberiség sorsa a távoli jövőben felvirágzott, amikor a Naprendszerbe érkezett az Utazó. Ez a hatalmas gömb, ami fényt és jólétet hozott az életünkbe, élhető paradicsommá változtatta a Vénuszt, megsokszorozta az emberi élettartamot, technológiánkat pedig ugrásszerűen fejlesztette. Hirtelen úgy éreztük, a csillagok uraivá lettünk. Csakhogy az Utazónak ellensége is van. Egy gonosz entitás, mélyebb minden sötétségnél amit addig ismertünk. Ez a gonosz rátalált az Utazóra, és vele együtt összeomlást idézett elő fajunk életében. A Destiny az utolsó előtti pillanatban kezdődik, amikor az emberiség sorsa már csak hajszálon függ. Mi, az Őrzők vagyunk az utolsó esély.
Hálás téma a sci-fi, és ilyen kezdés után valóban úgy tűnik, hogy a Destiny lehet a következő nagy űrkaland. Éppen ezért csalódás, sőt mi több, döbbenetes, hogy a játék további részében a történet mennyire jelentéktelenné válik. Nagyszabású eposz helyett szinte semmit nem kapunk – a fő történeti szálban mindössze néhány rövid átvezető jelenet szerepel, a többit leginkább lebegő robot segítőtársunk, Ghost narrálja végig. A Destiny ugyanis minden híresztelés ellenére nem egy történetközpontú játék. Amit ma megvásárolunk a boltban, ez az első rész – vagy nevezhetnénk akár prológusnak is, mert többet nem nyújt – nem képes felépíteni a sztorit, nincsenek karizmatikus szereplők (valójában még szereplők is alig vannak), senkiről nem tudunk meg semmit. Nem, a Destiny nem foglalkozik igazán a történettel, és mi magunk sem fogunk. Egyvalami válik fontossá, a saját karakterünk.
A Destiny játékmenete ugyanis leginkább a karakterfejlesztésre, a "tápolásra", jobb fegyverek és felszerelések felkutatására épül a különböző pályák és küldetések folyamatos újrajátszása mellett. Furcsa, ugyanakkor nagyon vonzó hibrid ez, amely a Halo sorozat dinamikáját ötvözi a Borderlands játékok félig-meddig MMO jellegű, elsősorban kooperatív megoldásokra kihegyezett felépítésével. Minden küldetés teljesíthető legfeljebb 3 fővel, és ajánlott is, mert így lettek tervezve. Bár a játék egyedül is játszható, az ellenfelek száma és puszta ereje miatt így rendkívül nehéz, szinte teljesíthetetlen feladat elé állítja a játékost. A sikerhez mindenképpen csapatmunka szükséges. Sajnos a játék itt máris rendelkezik egy tervezési hibával, a fő küldetéseket ugyanis kizárólag barátaink meghívásával játszhatjuk többen, idegenekkel, véletlenszerű társakkal nem. Vagyis nincs matchmaking, és nincs "drop in, drop out" kooperatív funkció sem, ahogy az a hasonló játékoknál (Borderlands, Diablo) megszokott. Erre rendelkezésre állnak különálló missziók (Strike), és valójában érthetetlen, hogy az alap küldetéseket miért nem lehet így végrehajtani.
Van ugyan némi MMO jellege a játéknak, a nagy nyitott terepeken járva találkozhatunk ugyanis más játékosokkal, akikkel összeverődve lehet segíteni egymást. Csakhogy ilyenkor a célok nem válnak közössé, mindenki a saját dolgával törődik, és egy-egy rövid közös akció után többnyire el is válnak az útjaink. Az idegen megy tovább a saját feladata után, ahogy mi is. Lehetőség van az így megismert játékos behívására a csapatba (Fireteam), de a tapasztalat az, hogy erre nem vevő senki. A nagy pusztaságban mindenki a maga feje után megy.
A többi játékossal való interakció másik központja a Torony, az a közösségi tér, ahová rendszeresen visszajár minden Őrző. Itt számtalan játékos szaladgál, mindenféle árusok kínálják a portékáikat. Remek dolog, hogy a Destiny szerverek láthatóan régió szerint próbálják beosztani a játékosokat, ezért (legalábbis Xbox Live-on) rendszeresen találkozhatnak itt magyar játékosok úgy, hogy korábban még csak nem is ismerték egymást. Csakhogy a Torony is számos tervezési hibától és koncepciótlanságtól szenved. Hiába a hatalmas tér, ha semmit nem lehet benne csinálni, hosszasan kell mászkálni egyik árustól a másikig. Vannak közösségi mozdulatok (tánc, rámutatás, integetés), de minek. Értelmük, funkciójuk nincs, mint ahogy egyébként sok árusnak sincs. Vehetünk például új űrhajót egy kisebb vagyonért, de ezeknek a járműveknek semmi szerepük, kizárólag a töltőképernyőn látjuk őket (ami mellesleg elég hosszúra tud nyúlni). Minden árus mást kínál, de más-más fizetőeszközt és feltételeket vár el. Különböző pénznemekre és reputációkra van szükség, és a játék egyáltalán nem végez jó munkát hogy elmagyarázza, mi mire való, vagy hogyan érdemes játszani ha bizonyos dolgokra hajtunk.
Marad hát a jó öreg "tápolás" és minden hasonszőrű játék fő motivációs mozgatórugója, a loot, vagyis a folyamatos zsákmányszerzés a lelőtt ellenfelekből. Igen ám, de a Destiny ebben is kiegyensúlyozatlan. Miután csak nagyon ritkán esik egy-egy felszerelés az ellenség hulláiból, valódi lootolásról itt nem beszélhetünk. Még a maximális, húszas szint elérése után sem, pedig a Bungie által kidolgozott furcsa és zavaros fejlődési rendszer innentől kizárólag jobb felszerelésekkel vihető tovább, ilyet találni pedig jószerivel lehetetlen. Csak egy példa: tulajdonképpen a tizedik szinttől kezdve folyamatosan csak zöld, "Highlander" típusú páncélokat dobott nekem a játék, aminek egy 20+ szintű karakter már nem veszi hasznát. Érvényét veszti továbbá az alappénz (Glimmer) is, a legendás fegyverek és páncélok vásárlásához ugyanis egészen más fizetőeszközre van szükség. És hogyan vegyek például egy egzotikus, 150 "érmébe" kerülő fegyvert, ha úgy harminc óra játék után találtam eddig kettő darab ilyet? Az ilyen mértékű kiegyensúlyozatlanság, a játékban szerezhető valuták és erőforrások ilyen mértékű elaprózása nem a szerepjátékos vonalat erősíti és nem jelent motivációt a játékra, sokkal inkább az ellenkezője igaz: sokan a húszadik szint megnyitása után elveszítik az érdeklődésüket, mert egyáltalán nem tiszta, hova tovább innen.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
