Konzolon is jó, de nem az igazi

Ehhez a valóban különleges, és talán az sem túlzás, hogy bizarr szerepjátékhoz a fejlesztői eredetileg egy egérre tervezett irányítási rendszert készítettek. A játéktéren így lehet kijelölni a fontosabb objektumokat, tárgyakat, és hasonlók. Ez alapvetően nem lenne probléma a konzolos változatok elkészítésénél sem, láttunk már erre sok példát, a Disco Elysium – The Final Cut viszont sajnos ebben nem brillírozik. A kontrolleres vezérlés lényege, hogy a jobb karral kell „becélozni” a kijelölni kívánt tárgyakat, de erre vajmi kevés támpontot kapunk. Így a legtöbb alkalommal csak állunk, és a karral próbáljuk váltani a lehetséges célpontokat, hogy jelölje már ki végre azt a tárgyat vagy karaktert, amit vagy akit meg szeretnénk vizsgálni. Nehézkes és körülményes irányítás, ami miatt a játék még annál is lassabbá és nyögvenyelősebbé válik, mint kellene neki.

Az sem segíti az élményt, hogy a kaland alapvetően minimális segítséget nyújt a haladáshoz. A küldetések – vagy hát, nevezzük inkább feladatoknak őket – gyakran semmit nem írnak arról, hol és mivel kellene próbálkozni a teljesítésükhöz, csak nagy vonalakban írják le, hogy mit kellene tennünk. Érdekes módon néha épp az ellenkezője történik, maguk a szereplők (vagy akár a saját gondolataink) tesznek egyértelmű utalást arra, hogy akkor most menjünk ide, beszéljünk azzal, és így tovább. Ez a kettősség zavaró. A kihívás egyébként nem skálázható, nem lehet tippeket kérni, a „skill check”-ek nehézsége nem állítható, tehát valaki vagy a megfelelő módon fejleszti a karakterét, és tud vele haladni, vagy nem. Éppen ezért olyanoknak, akik nem tudnak haladó szinten angolul, vagy nem szeretnek a fejük búbjáig belemélyedni egy mély és filozofikus történetbe, ez a program nem igazán ajánlható.

A konzolos verziók sajnos technikai oldalról sem váltják meg a világot. A Disco Elysium a maga módján nagyon szép, a festményekre emlékeztető látványvilág nagyon jól sikerült, viszont nem fut jól. Persze, Unity motorral készült, szóval nem is kell meglepődni rajta, hogy a 2D-s hátterek még Series X-en is rángatnak, de ez így akkor is kellemetlen. Engem a töltési idők gyakorisága és hossza is meglepett, hiszen a legtöbb ajtón belépve vígan töltöget a játék, ami eléggé felszabdalja az élményt. Nem lehet panasz viszont a hangokra: a zenék jól sikerültek, kiválóan adják vissza a depresszív, kilátástalan hangulatot, a The Final Cut kiadás pedig teljes szinkront kapott, ami csaknem háromszáz szereplő és 1.2 millió szavas forgatókönyv esetében óriási teljesítmény.

A Disco Elysium – The Final Cut egyszerre szerepjáték, hangoskönyv és point & click kalandjáték, egy furcsa ötvözet, amiben, bevallom, én nem látom azt a világraszóló csodát, amit a 2019-es díjeső feltételezett. Egy nagyon egyedi, érdekes történet és világ rendkívül aprólékos kidolgozással és játékmenettel, ám számos olyan gyengeséggel, ami szerintem visszafogja az élvezeti értékét. Nehéz falat, konzolokon pedig még inkább, köszönhetően a nem ideális irányításnak és a kisebb teljesítménybeli problémáknak. Annyi biztos, hogy a mai játékkínálatban kevés párja akad, így akinek van elég szabadideje és érdeklődése, az megtalálhatja vele a számítását. A legjobb élmény érdekében azonban mindenképp a PC változatot tudom javasolni.

Pro:

• rendkívül érdekes világ és karakterek;
• nagyon jól megírt szövegek, mély kérdésekkel és eszmefuttatásokkal;
• összetett RPG játékmenet harc nélkül is;
• szép látvány;
• profi szinkron.

Kontra:

• nehézkes, nem megfelelő karakter esetén szinte lehetetlen előrehaladás;
• kontrollerrel körülményes az irányítás;
• konzolon rángat mozgás közben;
• túl sok töltőképernyő.

70

A Disco Elysium – The Final Cut elérhető PC-re, Mac-re, PS4-re, PS5-re, Xbox One-ra, Xbox Series X|S-re és Nintendo Switch-re.

dreampage