Bűnös város

Két évvel ezelőtt szinte atombombaként robbant be a köztudatba a furcsa nevű, brit ZA/UM stúdió szerepjátéka, a Disco Elysium. Akkor még csak PC-n, idén azonban kis eltéréssel minden platformra megérkezett a kaland, amely eredeti megjelenésének évében meglepően sok „év játéka” díjat bezsebelt. A legfrissebb változat a Disco Elysium – The Final Cut címet kapta, hibajavításokkal, bővítményekkel, és néhány nagyon fontos újítással. Hogy konzolon is érdemes-e belevágni ebbe a kifejezetten nagy és rágós kalandba, az viszont már szubjektív megítélés kérdése.

A Disco Elysium egy izometrikus nézetű, 2D-s szerepjáték, a klasszikus Infinity Engine játékok és néhány modern örökösük (például Torment vagy Pillars of Eternity) nyomdokain. Muszáj hangsúlyozni, hogy ez nem akció-RPG, hanem súlyos szerepjáték, amelyben többet kell olvasni, mint effektíve játszani, és amelyben nincs harc – minden cselekmény úgynevezett képesség-ellenőrzés (skill check) útján történik. Ha karakterünk rendelkezik a megfelelő attribútumokkal, akkor képes megtenni valamit (kinyitni egy ajtót, lelőni az ellenfelét, leugrani egy párkányról, észrevenni a nyomokat), ha viszont nem, akkor az a lehetőség bezárul, és más úton kell a megoldást keresni. Azért fontos ezt hangsúlyozni már az elején, mert ez a játékstílus alapból vízválasztó abban a tekintetben, hogy valaki képes-e élvezni, és megbirkózni a játék mondanivalójával, vagy sem.

Főhősünk egy nyomozó, akinek feladata egy gyilkossági ügy megoldása egy züllött világ lepusztult városának legrosszabb kerületében. Az ürge annyira drogfüggő és alkoholista, hogy reggel a saját nevére sem emlékszik, elvesztette a fegyverét, a jelvényét, vagyis egy csődtömeg. Nem mintha bárki más jobb lenne. Itt nincsenek jó és rossz karakterek, itt mindenki ugyanabban a disztopikus, bűnös mocsárban vegetál, romlott és még romlottabb személyiségek váltják egymást egy kilátástalan világban. A Disco Elysiumot nem könnyű fogyasztani, ennyire depresszív, ugyanakkor aprólékosan kidolgozott alternatív történelmi világot ritkán látni bármilyen médiumban.

Maga a nyomozás is többről szól, mint egy gyilkos utáni keresésről. A Disco Elysium sokkal inkább egy könyvre hasonlít, amit olvasunk. Politika, bonyolult világnézetek, vallások ütköznek, egyre mélyebben és alaposabban lefestve a világot, ahol járunk. A nyomok keresése, a szemtanúk kihallgatása csak a felszín, ami alatt sokkal érdekesebb vonulatok húzódnak meg. Még egyszer: nem könnyű olvasmány, ráadásul a folyékony angoltudás követelmény, a nagyszerűen megírt szövegek ugyanis rendkívül összetett témákat boncolgatnak. Karakterünk még a saját gondolataival is vitatkozik, a játék egyik igen egyedi vonása, hogy a saját képességeink is beszélnek hozzánk, sőt új gondolatokat ültethetnek el a fejünkben, amik új – pozitív és negatív – attribútumokhoz vezethetnek.

Ha már attribútumok, akkor épp ebben rejlik a Disco Elysium egyik nehézsége. Mivel a játékban minden, de tényleg minden csak a „skill check”-ektől függ, ha karakterünk nem rendelkezik a megfelelő értékekkel, akkor egyszerűen nem képes semmire. Ez különösen a játék elején probléma. Bár a produkció teljes szabadságot ígér, hogy bármilyen karakter builddel lehessen haladni, ez a gyakorlatban nem ilyen egyszerű. Ha nem megfelelő főszereplőt indítunk, akkor nagyon könnyű elakadni, és céltalanul bolyongani a helyszíneken. Jobban jár az, aki előbb tippeket keres, és csak azután hozza létre saját karakterét. Ezzel rengeteg frusztráció elkerülhető. Arra is figyelni kell, hogy a főszereplő által viselt ruhák is pontokat adnak vagy vesznek el bizonyos képességekből.

Konzolon is jó, de nem az igazi

Ehhez a valóban különleges, és talán az sem túlzás, hogy bizarr szerepjátékhoz a fejlesztői eredetileg egy egérre tervezett irányítási rendszert készítettek. A játéktéren így lehet kijelölni a fontosabb objektumokat, tárgyakat, és hasonlók. Ez alapvetően nem lenne probléma a konzolos változatok elkészítésénél sem, láttunk már erre sok példát, a Disco Elysium – The Final Cut viszont sajnos ebben nem brillírozik. A kontrolleres vezérlés lényege, hogy a jobb karral kell „becélozni” a kijelölni kívánt tárgyakat, de erre vajmi kevés támpontot kapunk. Így a legtöbb alkalommal csak állunk, és a karral próbáljuk váltani a lehetséges célpontokat, hogy jelölje már ki végre azt a tárgyat vagy karaktert, amit vagy akit meg szeretnénk vizsgálni. Nehézkes és körülményes irányítás, ami miatt a játék még annál is lassabbá és nyögvenyelősebbé válik, mint kellene neki.

Az sem segíti az élményt, hogy a kaland alapvetően minimális segítséget nyújt a haladáshoz. A küldetések – vagy hát, nevezzük inkább feladatoknak őket – gyakran semmit nem írnak arról, hol és mivel kellene próbálkozni a teljesítésükhöz, csak nagy vonalakban írják le, hogy mit kellene tennünk. Érdekes módon néha épp az ellenkezője történik, maguk a szereplők (vagy akár a saját gondolataink) tesznek egyértelmű utalást arra, hogy akkor most menjünk ide, beszéljünk azzal, és így tovább. Ez a kettősség zavaró. A kihívás egyébként nem skálázható, nem lehet tippeket kérni, a „skill check”-ek nehézsége nem állítható, tehát valaki vagy a megfelelő módon fejleszti a karakterét, és tud vele haladni, vagy nem. Éppen ezért olyanoknak, akik nem tudnak haladó szinten angolul, vagy nem szeretnek a fejük búbjáig belemélyedni egy mély és filozofikus történetbe, ez a program nem igazán ajánlható.

A konzolos verziók sajnos technikai oldalról sem váltják meg a világot. A Disco Elysium a maga módján nagyon szép, a festményekre emlékeztető látványvilág nagyon jól sikerült, viszont nem fut jól. Persze, Unity motorral készült, szóval nem is kell meglepődni rajta, hogy a 2D-s hátterek még Series X-en is rángatnak, de ez így akkor is kellemetlen. Engem a töltési idők gyakorisága és hossza is meglepett, hiszen a legtöbb ajtón belépve vígan töltöget a játék, ami eléggé felszabdalja az élményt. Nem lehet panasz viszont a hangokra: a zenék jól sikerültek, kiválóan adják vissza a depresszív, kilátástalan hangulatot, a The Final Cut kiadás pedig teljes szinkront kapott, ami csaknem háromszáz szereplő és 1.2 millió szavas forgatókönyv esetében óriási teljesítmény.

A Disco Elysium – The Final Cut egyszerre szerepjáték, hangoskönyv és point & click kalandjáték, egy furcsa ötvözet, amiben, bevallom, én nem látom azt a világraszóló csodát, amit a 2019-es díjeső feltételezett. Egy nagyon egyedi, érdekes történet és világ rendkívül aprólékos kidolgozással és játékmenettel, ám számos olyan gyengeséggel, ami szerintem visszafogja az élvezeti értékét. Nehéz falat, konzolokon pedig még inkább, köszönhetően a nem ideális irányításnak és a kisebb teljesítménybeli problémáknak. Annyi biztos, hogy a mai játékkínálatban kevés párja akad, így akinek van elég szabadideje és érdeklődése, az megtalálhatja vele a számítását. A legjobb élmény érdekében azonban mindenképp a PC változatot tudom javasolni.

Pro:

• rendkívül érdekes világ és karakterek;
• nagyon jól megírt szövegek, mély kérdésekkel és eszmefuttatásokkal;
• összetett RPG játékmenet harc nélkül is;
• szép látvány;
• profi szinkron.

Kontra:

• nehézkes, nem megfelelő karakter esetén szinte lehetetlen előrehaladás;
• kontrollerrel körülményes az irányítás;
• konzolon rángat mozgás közben;
• túl sok töltőképernyő.

70

A Disco Elysium – The Final Cut elérhető PC-re, Mac-re, PS4-re, PS5-re, Xbox One-ra, Xbox Series X|S-re és Nintendo Switch-re.

dreampage