Disco Elysium – The Final Cut teszt

Egy gyilkosság felderítése a feladatunk a ZA/UM szerepjátékában, de a közelmúltban konzolokra is megérkező Disco Elysium ennél valójában jóval többről szól.

Bűnös város

Két évvel ezelőtt szinte atombombaként robbant be a köztudatba a furcsa nevű, brit ZA/UM stúdió szerepjátéka, a Disco Elysium. Akkor még csak PC-n, idén azonban kis eltéréssel minden platformra megérkezett a kaland, amely eredeti megjelenésének évében meglepően sok „év játéka” díjat bezsebelt. A legfrissebb változat a Disco Elysium – The Final Cut címet kapta, hibajavításokkal, bővítményekkel, és néhány nagyon fontos újítással. Hogy konzolon is érdemes-e belevágni ebbe a kifejezetten nagy és rágós kalandba, az viszont már szubjektív megítélés kérdése.

A Disco Elysium egy izometrikus nézetű, 2D-s szerepjáték, a klasszikus Infinity Engine játékok és néhány modern örökösük (például Torment vagy Pillars of Eternity) nyomdokain. Muszáj hangsúlyozni, hogy ez nem akció-RPG, hanem súlyos szerepjáték, amelyben többet kell olvasni, mint effektíve játszani, és amelyben nincs harc – minden cselekmény úgynevezett képesség-ellenőrzés (skill check) útján történik. Ha karakterünk rendelkezik a megfelelő attribútumokkal, akkor képes megtenni valamit (kinyitni egy ajtót, lelőni az ellenfelét, leugrani egy párkányról, észrevenni a nyomokat), ha viszont nem, akkor az a lehetőség bezárul, és más úton kell a megoldást keresni. Azért fontos ezt hangsúlyozni már az elején, mert ez a játékstílus alapból vízválasztó abban a tekintetben, hogy valaki képes-e élvezni, és megbirkózni a játék mondanivalójával, vagy sem.

Főhősünk egy nyomozó, akinek feladata egy gyilkossági ügy megoldása egy züllött világ lepusztult városának legrosszabb kerületében. Az ürge annyira drogfüggő és alkoholista, hogy reggel a saját nevére sem emlékszik, elvesztette a fegyverét, a jelvényét, vagyis egy csődtömeg. Nem mintha bárki más jobb lenne. Itt nincsenek jó és rossz karakterek, itt mindenki ugyanabban a disztopikus, bűnös mocsárban vegetál, romlott és még romlottabb személyiségek váltják egymást egy kilátástalan világban. A Disco Elysiumot nem könnyű fogyasztani, ennyire depresszív, ugyanakkor aprólékosan kidolgozott alternatív történelmi világot ritkán látni bármilyen médiumban.

Maga a nyomozás is többről szól, mint egy gyilkos utáni keresésről. A Disco Elysium sokkal inkább egy könyvre hasonlít, amit olvasunk. Politika, bonyolult világnézetek, vallások ütköznek, egyre mélyebben és alaposabban lefestve a világot, ahol járunk. A nyomok keresése, a szemtanúk kihallgatása csak a felszín, ami alatt sokkal érdekesebb vonulatok húzódnak meg. Még egyszer: nem könnyű olvasmány, ráadásul a folyékony angoltudás követelmény, a nagyszerűen megírt szövegek ugyanis rendkívül összetett témákat boncolgatnak. Karakterünk még a saját gondolataival is vitatkozik, a játék egyik igen egyedi vonása, hogy a saját képességeink is beszélnek hozzánk, sőt új gondolatokat ültethetnek el a fejünkben, amik új – pozitív és negatív – attribútumokhoz vezethetnek.

Disco Elysium Xbox

Ha már attribútumok, akkor épp ebben rejlik a Disco Elysium egyik nehézsége. Mivel a játékban minden, de tényleg minden csak a „skill check”-ektől függ, ha karakterünk nem rendelkezik a megfelelő értékekkel, akkor egyszerűen nem képes semmire. Ez különösen a játék elején probléma. Bár a produkció teljes szabadságot ígér, hogy bármilyen karakter builddel lehessen haladni, ez a gyakorlatban nem ilyen egyszerű. Ha nem megfelelő főszereplőt indítunk, akkor nagyon könnyű elakadni, és céltalanul bolyongani a helyszíneken. Jobban jár az, aki előbb tippeket keres, és csak azután hozza létre saját karakterét. Ezzel rengeteg frusztráció elkerülhető. Arra is figyelni kell, hogy a főszereplő által viselt ruhák is pontokat adnak vagy vesznek el bizonyos képességekből.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!

Előzmények