A sikerjátékainak portolását művészi szintre emelő Capcom természetesen ott volt az újgenerációs konzolok startjánál is, mégpedig a tavaly tavasszal megjelent Devil May Cry V új kiadásával. A Special Edition kitétel jelzi a rutinosak számára, hogy ez javarészt ugyanaz a játék lesz, csak éppen néhány bővítménnyel, és persze a több lóerőnek köszönhetően grafikai fejlesztésekkel is bőven ellátva. Az alapjátékról írt tavalyi tesztünk ezek ellenére is teljesen megállja a helyét, így ha szeretnéd megtudni, hogy éppen mi is az oka az újabb démoninváziónak, és milyen különbségek vannak a három játszható karakter közt, annak elolvasását ajánlom. Most inkább az új kiadásra fogunk koncentrálni, arra, hogy mi is teszi olyan speciálissá az új verziót.

Persze a tisztesség kedvéért az alapokat összefoglalom: az új Devil May Cry továbbra is egy villámgyors tempójú akciójáték, amely kifejezetten mély harcrendszerével a stílus igazi szerelmeseinek készült. Az új főgonosz, Urizen által irányított seregek ellen három karaktert lehet bevetni: a fiatal Nero karddal, illetve ellopott keze helyére csatolható változatos kiberkarokkal küzd, a titokzatos V a sok emózás mellett idézett démonait irányítja, Dante pedig a megszokott módon eltérő harcmodorok közt váltogathat. A sztorit amúgy e kiadásban nulláról kell kezdeni, hisz sem a mentett állások, sem a trófeák/achievementek nem jönnek át az előző konzolgenerációról.

[+]

A Special Edition az említett karakterekhez rögvest ad egy negyediket, mégpedig a szintén sorozatveterán Virgilt, aki mostanában csak DLC-szerepre van kárhoztatva. A szokásos fegyvereivel – plusz repülő démonpengékkel, illetve szellemklónnal – felszerelt Vergil kapott egy saját prológot, illetve egy záró fejezetkét, de ezek mellett neki is az alapjáték pályáit kell végighentelnie. (A teljesen más stílusú karakterekre designolt főellenfeleknél néha ez elég érdekes helyzeteket szül.) A tempó még durvább, mint korábban, hiszen e karaktert irányítva egyéb átvezető jelenetekkel nem fogunk találkozni. Virgil alapból is a Special Edition részét képezi, de őt DLC formájában december 15-től meg lehet majd vásárolni az alapjátékhoz is (minden platformon), mégpedig öt eurós áron.

A DMC3SE-ből tér vissza a Turbo játékmód, ami a szokásoknak megfelelően működik: 20%-kal felgyorsítja a játék amúgy sem lomha tempóját. Bár akár az első másodperctől kezdve be lehet kapcsolni, ez azért a táposabb karaktereknek és a rutinosabb játékosoknak való opció – igaz, a feszesebb kombók ritmusát itt újra kell tanulni. A sorozat negyedik részéből is kaptunk egy régi-új lehetőséget: a Legendary Dark Knight mód érhető el most is, ami nem szimplán megnöveli az ellenfelek számát (néha az egész képernyőt szörnyekkel feltöltve!), de jóval agresszívabbá is teszi azokat. Talán nem kell magyarázni, hogy ez miért is teszi nehezebbé a játékot; azt azonban muszáj hozzátennem, hogy ezt tényleg csak az igazi profik, a rendszeresen SSS értékeléseket elérők fogják értékelni. Meg kell vallanom: én nem vagyok ezen a szinten…

A fenti három extra jelenti a játékmenetet érintő legfontosabb újdonságokat, ezen kívül csak a korábbi DLC-ket (kosztümök, Devil Breakerek, illetve a nagyszerű Bloody Palace játékmód) tartalmazza a Special Edition. No meg a grafikai újításokat, hisz mind felbontás, mind képfrissítési tempó, mind pedig ray tracing terén használja a program az új konzolok képességeit (igaz, Xbox Series S-en ez utóbbi effekthez nem lesz szerencsénk). A játék több konfigurációs opcióval rendelkezik, melyek közül tévénk képességeit figyelembe véve érdemes választani. Amennyiben lemondunk a tükröződéseken javító effektről, akár 120 fps tempót is kicsiholhatunk a játékból; ha tévénk ezt támogatja, mindenképpen ezt válasszuk! Bár a komolyabb tesztek szerint ezt egyik konzol sem hozza tökéletes stabilitással, a Devil May Crynak igen jól áll a magas framerate – én így játszottam, és tényleg reszponzívabb lett tőle az irányítás. E lehetőség híján mindenképp a 60 fps-t lehetővé tevő opciót válasszuk: 4K-s tévén ray tracing nélkül, 1080p-s képernyőn ezt aktiválva képes erre a program.

A fentiek alapján igen érdekes kérdés, hogy kinek lehet ajánlani a programot. Akiknek valamiért tavaly kimaradt az alapjáték, és most új konzolon tennének vele próbát? Nekik mindenképp, feltéve, ha tudják, hogy e játék igazi élvezetéhez szükséges időt áldozni rá – persze, könnyű fokozaton, automata kombózással lényegében bárki végig tudja játszani, de ennél jóval többet rejt ez a harcrendszer. Aki tavaly kipróbálta, de nem tetszett neki? Nem – a Special Edition nem alakult át, csak kicsit szebb lett, illetve van benne pár, egyértelműen nem kezdőknek szánt fokozat. Annak, aki tavaly végigjátszotta a programot? Nos, ez nehéz kérdés. A széria veteránjai számára alighanem Vergil lesz a legnagyobb vonzerő, és őt az alapjátékhoz is meg lehet majd venni. A Turbo és a Legendary Dark Knight opciókat kifejezetten a hardcore játékosoknak találták ki, azt pedig mindenki maga dönti el, hogy e körbe tartozik-e. A Special Edition nem újult tehát annyit, hogy azonnal kötelezővé tegyem, de az biztos, hogy a megfelelő hardver birtokában ismét képes ámulatba ejteni az embert.

A Devil May Cry V Special Edition PlayStation 5-re és Xbox Series gépekre jelent meg. A kiadás egyik fontos komponense, Vergil karaktere, DLC-ként megvásárolható lesz az alapjáték PC-, PlayStation 4- és Xbox One változataihoz.

Pro:

• Nem teljes áron kerül forgalomba;
• A 120 fps igen jót tesz a harcoknak;
• A Turbo módhoz igen könnyű hozzászokni;
• Vergil rendkívül szórakoztató karakter.

Kontra:

• Nem hozza át a mentéseket az alapjátékból;
• PC-n nem elérhető az új extrák nagy része.

80

Grath