Devil May Cry 5 teszt

Örömkönnyek?

A felszínen a Devil May Cry mindig is a menőségről szólt, arról, hogy minden percbe a lehető legtöbb „cool” pillanatot zsúfolják a fejlesztők. Hőseink flegma arckifejezéssel veszik tudomásul, hogy körülöttük omlik össze egy katedrális, beszédstílusuk túlnyomórészt szarkasztikus beszólásokra épít, és kalandjaik is csak arra szolgálnak, hogy a legfurább helyszíneken a legszexibb társakkal a legundorítóbb démonok tömegét szeleteljék fel. Ha a játékmenet egy picit is gyengébb lenne, az egész miskulancia összeomlana saját nevetségessége alatt – és tudjuk jól, volt is olyan rész, ahol ez be is következett. A DMC5 azonban nem ilyen – nem, e játék majd’ minden pillanata során mi is elképesztő menőnek érezzük magunkat, így a jó értelemben véve hihetetlen körítés csak hozzátesz az élményhez.

A széria, illetve e felvonás háttértörténetébe nem mennék mélyebben bele – a játék ezt nagy elánnal megteszi helyettem, és már ebbe is bele fogunk néha zavarodni. Talán túl sok is az oktondi csavar és a deus ex machina; addig jó, amíg neki nem állunk kielemezni a részleteket. Illetve addig sem jó – addig egyenesen zseniális a Devil May Cry V! A világbéke felé vezető úton a friss gondot az okozza – megint –, hogy egy új jelentkező van a démonvilág trónjára, és a jobbára rovarszerű démonokkal, illetve klasszikus élőholtakkal teli seregével parádézó csápos-tüskés Urizent valakinek jól meg kellene fegyelmeznie. A prológ, a nulladik fejezet mutatja be az első kísérletet erre, és talán senkit nem fog meglepni, hogy ez még viharos kudarcot vall: Dantét legjobb esetben is legfeljebb eltűntnek nyilváníthatjuk, Nerót pedig félholt állapotban menti ki a pokol e különösen ocsmány bugyrából a gótikus borongást mesteri szintre fejlesztő társa, V.

No de kik is ezek az alakok? Dantét talán nem kell bemutatni, hisz a vörös kabátos, őszhajú kardmester, az eredeti Devil May Cry démonvadász iroda alapítója az összes eddigi rész borítóján is jelen volt. Igaz, ezúttal nem ő van a történtek fókuszában, hisz mire Nero és V eljutnak oda, hogy kiderítsék, mi is történt az öreggel, temérdek démont kell darabokra vágniuk. Nero ugye az előző számozott részből lehet ismerős, ő továbbra is az a nagypofájú és romantikus srác, akinek megismertük, azzal a parányi különbséggel, hogy néhány hónapja elveszítette démonkezét– vagy legyünk pontosak: elvették tőle. A harcban manapság ezért robotmanccsal vesz részt, és igazából hatékonysága nem sokat romlott e cserével.

A Devil May Cry V legfurább alakja azonban mindenképp az újonc V, aki Shakespeare-t szaval, kard és revolver helyett sétapálcával a kezében mászkál, és nem nagyon szereti vérrel, nyálkával és egyéb démoni testnedvekkel bepiszkítani szépen ápolt kezét. És hogy akkor mégis miként marad életben a szörnyetegekkel teli tájon? A megoldás egyszerű: a „sárkány ellen sárkányfű” koncepció helyi megfelelőjeként saját démonokat vet be az ocsmány hordák ellen. Egy párduc, egy sasszerű madár, illetve egy hatalmas gólem kollaborál hősünkkel, és az ő támadásaikat ugyanúgy kell kombóznunk, mintha hagyományos fegyvereket forgatnánk – mindössze arra kell pluszban odafigyelni, hogy a végső csapást minden ellenfélnek manuálisan, a sétapálca segítségével nekünk kell megadni.

A sztori 20 küldetésének első leküzdése kellemes bevezetést kínál a játék trükkjeibe – a Devil May Cry V ugyanis sokkal könnyedebb, mint várnánk, még akkor is, ha nem a rengeteg könnyítést tartalmazó Human szinten indítjuk el azt. Az igazi kihívás az ezt követően megnyíló extra nehézségi szinteken jelentkezik, ahová már a majdnem maximumig tápolt karakterek, no meg az általunk addig felhalmozott rutin tényleg szükségessé válnak. Akad persze egy-egy főellenség, amely megnehezítheti dolgunkat már az első találkozás alatt is, ám mivel feléledési lehetőséget viszonylag könnyen vásárolhatunk, kontrollerhajigálósan durva problémát egyik sem jelenthet.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!

Azóta történt

Előzmények