Kerekesszékkel a halál ellen

Vannak játékok, amelyeket nem kell komolyan venni, a Coffin Dodgers pedig ennek egyik legékesebb példája az utóbbi pár hónapból. Nagyon beteg elme kellett ahhoz, hogy az alapkoncepció megszülessen: nyugdíjasokkal, kerekesszékeken versenyezni a többi vénember, a zombi és a kaszás ellen elég morbid, ugyanakkor nagyon vicces feladat. Az első trailerek megjelenését sokan szkeptikusan fogadták a régies grafika és a láthatóan egyszerű megvalósítás miatt, ám cserébe egyáltalán nem kell sokat fizetnünk a programért, a móka pedig garantált.

[+]

A PC-re, Xbox One-ra és PlayStation 4-re elérhető játék szigorúan nézve semmit nem talál fel, a Mario Kart, a Wacky Wheels, a Re-Volt és a többi kategóriateremtő alkotás tökéletesen fedi a Coffin Dodgers alapjait is, fel-alá száguldozunk, közben mindenféle felszedett tárggyal próbálunk előnyt szerezni, ha elsőként futunk át a célvonalon, akkor győzünk, ha bénázunk, akkor kezdhetjük elölről a kört. Előfordul, hogy nagy hibát vétünk, leesünk a járműről, kicsúszunk, ilyenkor szinte már nyomhatjuk is az újraindítást, gyakorlatilag lehetetlen felzárkózni egy-két kör alatt az élre.

A menü egyszerű: van single player és split screen, előbbinél van egy teljesen egyszerű story mód, akad quick race mód, time trial és open world is, utóbbi pedig az osztott képernyős, lokális multi, amivel maximum négy játékos küzdhet meg egymás ellen. A beállítások között kikapcsolhatjuk a kontroller rezgését, beállíthatunk automatikus gázadást, piszkálhatjuk a hangerőket (SFX, háttérzene) és a feliratok nyelvét is.

Piszkáljuk meg a gépészetet!

Elég a játékmódok taglalásából, nyomás a pályára! Már amennyiben pályának lehet nevezni azt a néhány kertvárosi utcát, amiket a lelkes öregek kartondobozokkal, használt autógumikkal és csomó hasonlóan profi eszközzel zártak le, és aminek rajtvonalát kiteregetett ruhákkal jelölték ki. A hagyományos versenyekben nyolc versenyző küzd egymás ellen, a küzdelem pedig nem csak a benzines kerekesszékek közötti viaskodást foglalja magában, hanem jól kell használnunk a feszítővasat, a sodrófát, az esernyőt vagy a botot is, ezzel ugyanis szó szerint kiüthetjük a pályáról azt, aki ellenünk dolgozik.

Hiába állunk utolsó helyen, büszkén száguldunk a szépítésért! [+]

A közelharci fegyvereken túl felvehetünk mindenféle tárgyat, ha szerencsénk van, akkor akár lőfegyverrel vagy rakétával is oszthatjuk az előttünk haladókat, de hagyhatunk egy kellemes olajfoltot magunk mögött, felszedhetünk védelmi csomagot és egy kis gyorsítóval is felpörgethetjük a gépet. Ha kellően előrehaladtunk a játékkal, akkor a fészerben komoly tuningnak vethetjük alá a kis lélekvesztőt, adhatunk neki új fényezést, mintázatot, erősebb motort és jobb váltóáttételt is, egy bizonyos szint után ez utóbbira mindenképp szükség is lesz, hiszen a többi szépkorú sem a tévé előtt tölti a versenyen kívüli perceket.

Ez a kép még Need For Speed paródiának sem lenne rossz. [+]

A játékban sok dolog történik automatikusan, fegyverrel céloznunk nem kell, akár a gyorsítást is megoldja a program, mindazonáltal egyáltalán nem könnyű jól szerepelni, ez pedig komoly részben az irányításnak köszönhető. Nem mintha bonyolult lenne, pofonegyszerű az egész, de a sokszor kifizetődő finom irányváltások nem mindig sikerülnek jól, ha pedig akár csak pár másodpercre is elveszítjük a kontrollt, szinte biztosan elbukjuk a helyezést. Előfordul, hogy véletlenül mindent szerencsésen csinálunk, és az első helyen csettegünk, ám szinte biztos, hogy ekkor érkezik a hátsónkba egy rakéta vagy néhány fegyverlövés, esetleg egy kis olajfolt lesz a hibás, de ha mindent hibátlanul akarunk teljesíteni, akkor elég sokszor fogunk próbálkozni.

A kivitelezésen lehetne mit csiszolgatni

Bár soha nem vezettem még benzines, nitrós kerekesszéket, azt biztosan állíthatom, hogy a fizika a játék esetében nagyon távol áll a valóságtól. Főleg az ütközések nagyon bénák, előfordul, hogy egy kisebb bója is simán megborít, de sokszor a betonfalról lehet úgy visszapattanni, hogy szinte időt sem vesztünk. A kanyarodás is nagyon esetleges, nehéz érezni, hogy hol milyen íven vezetünk, mekkorát kell fékezni, hogyan kell kigyorsítani, ám itt nem szimulátoros nehézségekre kell gondolni, hanem egyszerű bénázásra, amikor a játék hülyeségeihez próbálunk idomulni.

Wilbur bácsi nem ismeri a tréfát, ha versenyről van szó. [+]

A grafika kiemelkedően jó, de csak akkor, ha a két generációval ezelőtti konzolok szintjét vesszük alapvetőnek. A részletekben biztosan nem fogunk elmerülni, de sokszor még a textúrák körbevágása sem sikerült teljesen a fejlesztőknek, ez hozzáad a játék bájához, csak a komolyan vehetőségét rontja jelentősen. Bal oldalt láthatjuk, hogy hány XP-t gyűjtöttünk és melyik kört futjuk, középen virít a helyezésünk, jobb oldalt pedig a felszedett, használatba vehető tárgyaink jelennek meg. Alul van egy radaros térkép, ami hasznos tud lenni azokon a pályákon, ahol a vonalvezetés csak nagy vonalakban jelöli, hogy merre kéne haladni, bár a szűkebb, kanyargós pályákon kész életveszély lenézni a térképre.

Ez a versenyzői gárda vár minket, ha a Coffin Dodgers-t választjuk. [+]

A Coffin Dodgers nagyságrendileg 10 euróba kerül az összes elérhető platformon, kimondottan korrekt ajánlatnak számít, főleg a konzolosok számára, ahol az olcsóbb játékok gyakran mobiljátékok szimplán portolt változatai, aminél ez mindenképpen több. A készítőknek volt egy beteg ötletük, csináltak csomó vicces karaktert, remek miliőbe helyezték az egészet és nagyon jó testre szabási lehetőségekkel egészítették ki az élményt, ám a grafikára, az irányítás pontosságára és a többi „apróságra" nem szakítottak elég időt. Egy online multiplayerrel megtámogatva biztosan nagyobb szórakozás lehetne, viszont az osztott képernyős mód sem rossz.

Pro:

• Az ötlet a szó legjobb értelmében beteg;
• fejleszthető és testreszabható járművek;
• osztott képernyős multihoz is jó választás.

Kontra:

• Gyenge grafika;
• kimaradt az online multiplayer;
• nem elég precíz az irányítás.

75

szentkuti11