Az elvonatkoztatás varázslatos mélységei

Annyit előre, hogy spoiler-mentes lesz. A Santa Monica Studio és a lengyel, elsősorban demoscene hagyományokkal rendelkező csapat, a Plastic Studios fejlesztése csodás. Az atmoszféra az első percben magával ragadó, a Hercegnő légies könnyedségének kontrasztja a széttöredezett, poligonális és durva, ugyanakkor vibrálóan élénk környezettel ámulatba ejtő és stílusos, mégis magától értetődő harmóniában egyesül; a narratíva finom dinamikával indul, egy olyan történetet vetítve előre, ami pont a végletes egyszerűség okán ígér többet. Úgy tíz percig.

A varázslat nagyjából ennyi idő alatt törik legalább olyan sok, és sok szempontból csalódást keltő darabra, amilyen töredezett és fájóan szilánkos, noha kétségkívül egyedi a játék formanyelve. A cselekmény zavarba ejtően lecsupaszított, a történet mértéket nem ismerően stilizált, csakúgy, mint a játék minden mozzanata. A hercegnőnek, a királynő, vagy királyné (ez nem derül ki, pedig nem lenne mindegy), de ami fontosabb, édesanyja kérésére meg kell mentenie a birodalmat a szörnytől. Ennyi. Még a mesék szimplifikáló természetét figyelembe véve is roppant leegyszerűsített és jelképes alapsztori a történet lényegének egyrészt szívszorító valószerűségét, másrészt mellbevágó komplexitását hangsúlyozza. Valamint az események megmásíthatatlan és valószínűleg teljes egészében soha fel nem dolgozható következményeit. Csak eddig nem fogunk eljutni. Legalábbis önszántunkból.

A Photo Mode Contest győztes képe [+]

A megdöbbentően kidolgozatlan, mindamellett minden egyes – és tényleg sok van belőle - színes hiperkockájában konzisztens és sokrétű szimbolikát hordozó vizualitás lenyűgöző ellentmondásban jeleníti meg a történet mélységét és komplexitását, noha végtelenül profán, gyötrő, és sajnálatosan hétköznapi. Csak ez pont senkit nem fog motiválni arra, hogy fél óránál tovább szerencsétlenkedjen az Unfair Platformerre emlékeztető pályákon.

[+]

A dolog, műfaját tekintve akár népszerű is lehetne. A 3D platformer, mondjuk a klasszik PlayStation, vagy N64, de maradjunk annyiban, hogy ’96 óta töretlen népszerűségnek örvendő műforma. Nyilván előbb is voltak (izometrikus, kvázi-3D megoldások), de a zsáner konzumer elterjedése ekkorra tehető. Aminek vannak műfaji jellemzői: sajnos a Bound ezek többségét nélkülözi. A történet pedig nem húz át a repetitív, egysíkú, noha olyan szinten többdimenziós pályákon, hogy azt sem tudjuk, merre vagyunk arccal. A felületek és terek bizonytalansága ettől függetlenül kiválóan illusztrálja az élethelyzet természetét, amire a történet reflektál, tökéletes összhangban a képi elbeszéléssel. Játszani viszont büntetés. Egy játékhoz képest már nagyon rövid idő után.

[+]

A karakter mozgása, félreértés ne essék, nem programozástechnikailag, de lenyűgöző. Pompás, káprázatos, vagy bármilyen jelző, ami képes leírni azt a nem mérhetetlen, hanem egyenesen mértéktelen könnyedséget, méltóságot és gyengéd, már-már érzéki eleganciát, amit a klasszikus táncmozdulatok kifogástalan és szakmailag precíz modellezése láttat; továbbra is durva kontrasztban a környezet szilánkos és sértő, ezzel együtt pedig fájdalmasan otthonos természetével. A hercegnő ruhájának fizikája igazi mestermű. Ami nagyjából fél óráig fogja lekötni azokat, akik fogékonyak az effajta diszkrét finomságokra. Kár, hogy a kombinációk száma nemhogy véges, de kényelmetlenül szűkös is, a koreográfiának pedig csekély jelentősége van a környezet és egyedi térszerkezet által kreált kihívások teljesítésére. Valószínűleg azért, mert nincsenek is kihívások. Jobban mondva azok sincsenek.

A realitás fájó tényszerűsége

A Bound a nyitójelenet alapján mondjuk, Kötelék, egyéb értelmezésben viszont Szökkenet, vagy e kettő tetszőleges dinamikájú, szabad asszociációs kombinációja. Az elnevezés szemantikailag már a címadást is művészi szintre emeli, egyszerre utalva ugrásra, szökellésre könnyed és szabad képzettársításokkal, egyúttal kötöttségre, gátoltságra vagy korlátozásokra. A mondanivaló nem csak mély, de sajnálatosan általános problematikát dolgoz fel, tényleg csodálatosan sokrétű szimbólumrendszerrel, műfajában, technikai megvalósításában, látványvilágában és ezek egymáshoz való komplex viszonyában minden várakozáson felül gyönyörűen összedolgozva a játékmechanika, a hanghatásokra alapozott és képi megjelenítés tartalomközvetítő képességét maximálisan kiaknázva. Mindamellett irtó unalmas és kényelmetlen maga a folyamat, amit játéknak kell neveznünk, mert annak kell. Játéknak szánták.

[+]

Ha kikapcsoljuk a bullshit-generátort, kénytelenek vagyunk elismerni, hogy a Bound nem túl jó. Vagyis jó, de az esetek többségében nem derül ki, hogy mennyire kiváló is, mert nem jutunk el odáig. Játszani, a szó hagyományos értelmében, meg úgy sehogy sem jó. Noha egy sok tekintetben kétségkívül egyedülálló, mérhetetlenül kifinomult, és a téma mélységéhez méltóan fajsúlyos és adekvát installáció, vagy bármi, csak nem játék. Ebben a tekintetben maga az értelmezés is létjogosultságát veszíti, mert játékként kell kezelnünk, ilyen minőségében viszont tök mindegy, hogy milyen aktuális mondanivalót, milyen egyedi és bámulatosan kifinomult jelképrendszerrel és mechanikával kommunikál. Mert ez keveseket fog érdekelni, amíg negyvenkettedjére is lepiruettezünk a semmibe egy olyan platformról, amit mindaddig stabil érkezési pontnak tudtunk. És ez nem bug, hanem feature. A Bound gyakorlatilag egy poszt-posztmodern önkifejezési forma, ami immár nem lírában, vagy olajfestékkel és vásznon mond el személyes és egyedülálló formában megfogalmazott, de tértől és időtől függetlenül általános élethelyzeteket és impressziókat, hanem kvázi lekódolták azokat. Ez így, a kifejezés technikájától és formátumától függetlenül művészet. Csak nekem ne kelljen vele játszanom.

Pro:

• Elismerésre méltó szimbolika;
• tartalom és forma kifogástalan összhangja figyelhető meg benne.

Kontra:

• Játéknak nem túl jó.

Értékelés: 60

A játékot, mivel PS4-exkluzív, ezen a platformon teszteltük.

AliceWake