Új hozzászólás Aktív témák

• #27599 Miklós315 aktív tag h-1-i #27596

  Új Válasz 2023-07-23 12:30:13 #27599

  Új hozzászólás

  Összes hozzászólása itt Válaszok az összes hozzászólására itt Válaszok erre a hozzászólásra

  Privát üzenet küldése

  

  Miklós315

  aktív tag

  válasz h-1-i #27596 üzenetére

  "Az igazi "dogma", azaz hitbéli felismerés mindig kész kitenni magát a felülvizsgálatnak."
  Egyetértek.

  Én kicsit máshogy vázolnám fel a szakadás problémáját, és így a következtetésem is máshogy néz ki.
  Róma bukásával, a barbár királyságok idején, nyugaton a kolostorok rendkívüli átmentő munkát végeztek (antik műveltség mellett az egyházi vonatkozású szövegek és a missziózás is jelentős).
  Ezzel együtt a megszűnt-szétesett államstruktúra és működtetés (minden téren) mintegy vészhelyzeti "protokollként" Rómából (egyházi vonalon) kerül átmentésre, újraszervezésre. Ezzel Róma (püspökségként) már nem csak vallási-teológiai, hanem világi-államszervezői minőségben is képviselteti magát. Hatalomhoz jut. Világi hatalmi tényezővé válik.
  Itt betoldanám, hogy a 'Róma primátusa'-kérdés pedig csak egy részprobléma. Ugyanis keleten a Kelet-római császárság uralkodója nőtt az egyházak fejére (másképp fogalmazva: "keleti primátus" intézménye). Ezt valahogy mindig kihagyják a képletből. Pedig így ugyanaz a világi-hatalmi centrum-erő nehezedik rá a hitbeli-vallási-teológiai síkra.
  Tehát nálam a kulcsmozzanat az - egyébként párhuzamosan futó (K-Ny), egymással versengő, de ettől függetlenül önmagában felfedezhető - egyházi-intézményi centralizáció maga, mely egyszersmind a világi dimenzióval összefonódásra jut.
  Itt törik meg valami, ami Krisztus tanítását kikezdi a gyakorlatban (eltér tőle), azaz a császár (mindenkori világi főhatalom) és Isten (a mindenség egyetlen legfőbb Ura, aki tk. a "császár" fölött helyezkedik el hierarchikusan), a világi és a vallási dimenzió külön számítását felülírják az intézményesített állam-egyházi megvalósulással. Nem egymás mellett egymást segítve létezik, hanem eggyé válik, egybeolvad.
  Ennek következő lépcsőfoka nyugaton a létesülő világi királyságok Róma (világi-egyházi hatalom) alá sorolása, amely aztán invesztitúra és egyéb szuverenitási harcok sorába torkollik.
  Nagy Károly megkoronázásától az avignoni fogságig, vagy az anglikán egyházig szépen ível a probléma kibontakozása.
  A mai Róma ilyen értelemben szerintem az, aminek amúgy lennie kellett volna: a világi dimenziót csak mint hit-letéteményes tanítóként (Krisztus missziózó tanítványaként) kell érintenie.

  Luther, Kálvin és a többi reformátor nekem nem elfogadható azon érv mentén, hogy "javítani szerették volna az eltévelyedett egyház hibáit". Esküt szegve kiléptek, valamint egyházakat alapítottak (párhuzamos, vetélytárs egyházakat, eltérő dogmatikával, ez pedig így nem az ApCsel egyházalapításainak "jogutód attitűdje", bár arra hivatkoztak, eltér attól tartalmában, szándékában).
  Ezzel az érvvel én Szent Benedeket és Szent Ferencet, Szent Ignácot, stb. tudom felsorakoztatni, akik nem szakadást, törést, hanem az egyházon belüli kritikát és példát kívántak és tudtak állítani. Ég és föld a különbség.

  A reformáció kibontakozása és a későbbi vallásháborús események pedig "induláskor" hiteltelenítik az igazabb (és tisztább) reform-/"neo-ős"-egyházakat.

  Megjegyeznék még egy problémát.
  Ókor, középkor, újkor, ma... Minden korban a történelemben élő egyedi emberekből, valamint azok sokaságából felépülő társadalmak, birodalmak, kultúrák, stb., és az aktuális gazdasági, jogi és egyéb meghatározottságok által jellemezhető keretek beszámítása is fontos a "megértéshez".
  Elméletben pap, egyházfi (és nővér) olyan legyen, aki elhivatott, hiteles, alkalmas.
  Gyakorlatban rengetegen kerültek és kerülnek a pályára olyanok, akiket a családjuk vagy árvák esetében az intézmény (ált. maga az egyházi fenntartó) terelt oda. Mert mindennapi kenyér és szolgálat...
  Ezt bajnak tartom. A mennyiség és nem a minőség határozza meg mindenkor az intézményi egyháza(ka)t. Korrupcióhoz és hiteltelenséghez vezet.
  Az egyén üdvössége szempontjából ennek kevesebb a jelentősége, de a Krisztus által alapított Szent Egyház (közösség) állandó magas kritérium, öntisztulás és bűn-minimalizálás keretében kellene, hogy tisztán működhessen.
  A bűnös egyház (emberi esendőség mozzanata) gondolat reális, de nem jelenthet felmentő körülményt (lustasági, restségi jelentőséget). Dolgozni kell a jobbá váláson.
  Az eltussoló attitűdök ezen mindig rombolnak. Ezért botrányos. A bűn önmagában nem botrány, hanem valóság. A tisztulás megtagadása a botrány. Nem ezt tanította Krisztus.
  Ezen azonban nem segített még egyetlen szakadás sem...

  "Szerintem."

Új hozzászólás Aktív témák