Bevezető

RPG, Role Playing game, Szerepjáték. Sokszor dobálózunk digitális játékok esetében ezekkel a kifejezésekkel, sokszor anélkül, hogy belegondolnánk abba, hogy vajon jogosan emlegetjük-e ezt a kifejezést. Mint veterán szerepjátékos, megosztom a véleményemet azzal kapcsolatban, hogy mit gondolok ezekről. Kezdjük az elején. Nem sok játékot láttam, ahol ténylegesen levedlette volna a játék a kötöttségeit. Mehetünk szanaszét a világba, szóba elegyedhetünk bárkivel, és a párbeszédek vagy a cselekedeteink lehetnek jók, rosszak vagy semlegesek, amivel azt az illúziót kergetjük, hogy nem lineáris a játék. Mégis, hány olyan játékkal találkoztatok, ahol ki lehetett hagyni a fővonal egy küldetését részeket csak azért, mert „nincs kedvem megcsinálni” vagy mert éppen egy beszélgetésben valami olyat mondtál, amivel ezt el lehetett intézni. Ezzel szemben ha pen&paper szerepjátékot játszol, és egy jó mesélőd van, ott akkora szabadságot kapsz, amekkorát csak el tudtok képzelni (te, a mesélő és a party többi tagja). A játék pedig hozzád alkalmazkodik, nem pedig fordítva. Mert akárogy nézzük, a Fallout, a Mass Effect, az Elder Scrolls, mind egy előre megírt játék. Néhol hagy neked lehetőséget dönteni, de a játékszabadság még így sem túl nagy, neked kell alkalmazkodnod ahhoz a sztorivonalhoz, hogy mentsük meg a világot a reaperektől/rapperektől (akiknek kilenc golyó nem elég)/mutánsoktól/sárkányoktól/stb.

Kezdetek

De túlságosan előre szaladtunk. Lépjünk hátra egy pár lépést. Vannak nagyon szép próbálkozások, ahol a játék végkifejletét többféleképpen befolyásolhattuk. Láttunk játékokat, ahol a végső döntések függvényében nagyonis eltérő befejezések illettek minket, láttunk játékokat, ahol pedig az előre megírt végkifejlet után végignézhettük a hagyatékunkat az utánunk következő generációknak.
Zimék Akárhányszor csinálnak top10 cikkeket vagy rájuk jön a szócséplés, a fórumban mindig előkerülnek a mágikus szavak, jön a Baldur’s Gate, a Deus Ex vagy a Fallout 1-2. Ezekkel réges-régen én is imádtam játszani, mert úgy éreztem, hogy a döntéseimnek van súlya. Mára a Bioware játékokat leszámítva kevésszer érzem ezt. Ha belekezdek egy MMO-ba, akkor pedig mégkevésbé látom ennek a megvalósítását. Mindez pedig arra vezethető vissza, hogy mint minden, az ipar, a trendek és az igények is változnak. Még igencsak a kilencvenes években, amikor elkezdtem ismerkedni a szerepjátékok világával, AD&D második szabályrendszerével játszadoztunk, büszkén dobálgattuk a 4, 6, 8, 10, 12 és 20 oldalú kockáinkat, ezzel leverve a gólemeket és trollokat. Majd büszkén tanulgattuk az új spelleket, és cseréltük a +3 fegyvereket a +5 tűz/villám/fagy fegyverekre. De egy picit zavart, hogy ha Nekromanta vagyok, akkor miért kell nekem is a többiekkel futnom, hogy megmentsem a hercegnőt a sárkánytól. Ha pedig a törpe harcosunk azt mondta, hogy „de én más irányba megyek” kisvártatva felfalta valami izé. Mire átváltottunk mágusra, már nagyon zavart a tény, hogy kalandozunk cél és motiváció nélkül, és mindenki haveságban van a boszorkánymesteremmel, a palladin és a pap is, az egyetlen mufurc karakter a druidánk volt(az egyetlen igazi szerepjátékos a partiból).

Egy kisebb idő elteltével már nagyon zavart a kötelező törvényes jó karakterjellem felvétele, így mikor mesélőváltásunk lett, és a korábbi druida lett a kis világunk mindenhatója, az első dolgom az volt, hogy játékon kívül megbeszéljem vele, hogy miután én vagyok a szedett-vedett társaság szakácsa, az egész csapatot hozzásszoktatom egy méreghez, amit ha nem kapnak meg bizonyos időközönként, mind meghalnak. Legközelebb mikor nagyobb csatába indultunk, ezt közöltem is mindenkivel, illetve hogy innentől úgy vigyázzanak rám, mint a szemük fényére, nemhogy a játékban, de a valóságban akartak máglyára vetni, hogy hogy lehetek szó szerint „partykiller”. Később még csilliónyi szabályrendszert kipróbáltam, más játékosokkal és más beállítottságú emberekkel is, míg el nem jutottam egy NAGYON jó mesélőhöz, egy NAGYON jó partihoz, és a NAGYON jó, és nagyon körülményes Warhammer Fantasy Roleplay 2nd Ed.-hez. A megtestesült kánaán volt számomra, elvégre ha a mese azzal kezdődik, hogy egy falusi paraszt vagyok, és eltűnt az x y, akkor kijátszhattam a karakteremet, ami valahogy úgy nézett ki, hogy megcsóváltam a fejem a hír hallatán, meghúztam még egyszer a pálinkás agyagüveget, és folytattam a kapálást. Mert a paraszt kábé ezt teszi. A második dolog, ami miatt imádtam, az az, hogy nincs minden bokorban sárkány. Maximum csak ha azon a délelöttön már a negyvenedik ember eltűnését jelentik be, de akkor már a kapa is kétkezes pallossá alakul. Majd másnap xp és loot nélkül, fejfájással ébred a karakterem.

Különbségek

És íme. A nagy különbség a High és a Low fantasy között. Míg a High sokkal „fantasztikusabb”, a mesélők (ezen a vonalon elindulva a fejlesztők) egy színes-csodás világot tárnak elénk, ahol a karakter egy porszemként indul, vaddisznókat öl, amikből arany és jobb fegyverek esnek, majd elindul durvább területekre, tömlöcökbe, a végén a királylányt és a királyságot megmentve híres sárkányölőként kerül ki. Motiváció? Személyiség-fejlődés/torzulás? Előélet? Nincs. Helyette van jobb páncél, és csillivillibb fegyver. Igen.

Most a WoWról beszélek. eMeMO – RPGnek nevezzük, de ebből csak az eMeMO találó kifejezés. Az RPG helyett talán az akció-reflex-kaland lenne a megfelelő kifejezés, nem a Szerepjáték. És ennek milyen hatása volt az iparra? Az AD&D 4 egy kiköpött WoW koppintás lett, de még a Warhammer 3rd is egy jócskán butított rendszer a másodikhoz képest, és elindult a low irányából egy dark-middle fantasy felé. Persze, a mesélőtől sok minden függ . Elvégre még a Mass Effect és a Dragon Age is High-nak minősülne, de olyan mesélőt kapunk a kalandunkhoz, hogy észre se vesszük. Kénytelenek vagyunk valamilyen úton-módon viselkedni, és viselni a következményeket ezek után. Ellenben az online világ szörnyszülötteivel, ahol akár naponta legyőzhetjük a fő-fő-fősárkányt, mégsem változik semmi. Egész addig, amíg ki nem jön az új kiegészítő. És ebben a pillanatban kezdődik előről a kényszeres gyűjtögető élet. Ugye milyen ismerős azoknak, akik kártyajátékokkal is játszottak? Lásd a Magic kártyák. Régen mikor először próbálkoztam vele, a nyári munkám pénzéből vettem egy pár pakli kártyát, felépítettem a kártyákból a legtökéletesebb paklit, külön taktikákat találtam ki, és....

Konklúzió

...mindig vesztettem a nagyokkal szemben, mert nekik több pénzük volt, így több paklit vettek. Persze egy szóval nem mondtam, hogy ez rossz. Erre az elvre építették a Farmwille-t, a Maffia Wars-t, és a többi zynga játékot is. És sikeres az összes, mivel egy ősi emberi igényt szolgálnak ki.
A digitális játékokban nem játszhatom ki azt a karaktert, akit tényleg ki szeretnék, nem történhet meg, hogy ha szembe találkozom egy haramiával, akkor mielött rámtámadna, azzal próbálom lebeszélni mezei verőlegényként, hogy „ha megtámadsz, megb... ....dat” majd ha megtámad és levertem, felvillan a mellékküldetés, hogy... (itt megjegyezném, hogy ez egy alklommal megtörtént, és külön modul lett abból, hogy a komoly szellemi kihívással küszködő tag bosszúból .khm. „megborzolja a haját”).

Egy kollégámmal(Csatabárd Csabi) beszélgetvén, mesélt nekem a magus világáról tüzetesebben, és egy nagyon érdekes dologról mesélt. A világ léte és történelme rettenetesen részletes, és van egy érdekes, easter egg szerű dolog benne. Megmaradtak különböző tájakon olyanok, mint a békakirály, aki mindent összelopkod a faluból, varázstorony benne varázslóval, aki királykisasszonyokat rabol, persze ők sem tudják miért. De egy régi korból maradtak fent, egyfajta gyerekbetegségként. Mert hát persze, egy 14 évestől ne akarjuk elvárni, hogy tisztában legyen egy képzeletbeli világban a tettei következményével, vagy hogy komoly döntéseket kelljen hoznia. Őt egy ilyen világban is irányítani kell egy biztos kéznek, de egy felnőtt igenis szeretné irányítani a dolgokat, és képes itt is arra még, hogy tartsa magát a karakteréhez. MMOk közül pedig nem sok van, ami méretesebb szabadságot ad, ezek közül talán az EVE a legnagyobb, ott ha beállsz a sorba, akkor ahhoz is kell tartanod magad (gondolom mindenki hallott az óriási EVE Heist-ről).

Persze mindez csak a jéghegy csúcsa, röviden összefoglalván az imént leírtakat, ha szerepjátékot szeretnék játszani valamilyen digitális formában, sajnos már csak nagyon ritkán jutok újdonságokhoz, mert egyre jobban kiszorítja a piacról a gyűjtögetős-tápolós játékdömping. Ez pedig szomorú, mert a felnőtteknek készített játékok, amik nem azért kellene, hogy 18+ besorolást kapjanak, mert tele vannak belsőségekkel és cickókkal, hanem mert ez a minimum korhatár, amin ténylegesen kiélvezi az ember.

A cikk elég felszinesen kezeli a témát, és szívem szerint sokkal mélyebben belementem volna, de nem akartam kisebb novellát írni, sokatok így sem olvassa el az egészet. Cserébe ti kifejthetitek a különböző részeit a fórumban tapasztalatokkal, élményekkel, véleményekkel.

- Lézer_Laci