Rém rendetlen család
Kétféle játékos gyűri a verekedős játékokat. Az egyik inkább az egyjátékos-módokkal szórakozik szívesen, és a maga kedve szerint küzd, váltogatva a karaktereket, és legfeljebb a haverokkal bonyolódik hosszas házibajnokságokba. És persze ott van a professzionálisabb játékos, aki csak egy karakterre koncentrál, aki napestig a visszajátszásokat és közvetítéseket bújja a neten, és akit csak nehezen lehet elcsalni az online arénák világából. A Street Fighter V egyértelműen az utóbbi körnek készült, míg az Injustice 2 (persze nem elhanyagolva az online harcosokat) inkább az egyedül küzdőket kényeztette. Nagy kérdés volt, hogy a Tekken 7 mit kínál majd, hisz hiába elérhető már két éve a játék az ázsiai játéktermekben, az otthoni verzióval kapcsolatban óriási volt a hallgatás.
A játékkal eltöltött hosszú órákat követően azt kell mondanom, hogy nem értem ezt a szégyellős marketinget, mert a játékmódok terén természeténél fogva fapados játéktermi verziót sikerült egész szépen kikerekíteni. Az egyik legjobban reklámozott újítás a sztorimód, háromórányi ultratömény Tekken-őrület, továbbra is totális komolysággal előadva. Borzalmas frizurák, érthetetlen események és a korábbi vasököl-bajnokságokra való sűrű visszatekintés jellemzi a továbbra is meglehetősen diszfunkcionális Mishima-család drámában igen gazdag mindennapjait. Ahogy a Tekken 5-ben a bajuszkirály nagypapa, Jinpachi lett a főgonosz, úgy most a kedves mama, Kazumi kavarja meg a dolgokat, de hát ebben a világban nincs olyan probléma, amit egy kis családon belüli erőszak ne tudna megoldani. Esetünkben némi láva segítségével…
[+]
A sztorimód teljesen természetesnek veszi, hogy mindenki tisztában van az előző játékok minden eseményével, de legalábbis pontosan ismeri a Tekken 6 történetét és az összes karaktert. El sem tudom képzelni, hogy egy, a szériában teljesen újonc játékos mit kezd ezzel a katyvasszal. Jóval emészthetőbb lenne az egész, ha némi humorral feldobták volna, de nem, minden maximális komolysággal és tonnányi metaforával van előadva. Igaz, egy idő után ez már-már önparódiába hajlik… Maga a sztorimód amúgy legalább olyan kidolgozottságot kapott, mint az Injustice 2 története, csak itt minden összecsapásra még több átvezető jelenet jut. A töredezett történet darabjait egy újságíró nyomozása köti össze, ezek a részek monoton hangon kommentált állóképeken jelennek meg, de a konkrét eseményeket már csodálatosan animált, akciódús videók mesélik el. A széria egyik büszkesége, hogy minden karakter anyanyelvén beszél, ami a történetben igen ostobán jön ki, hisz így szinte minden átvezető jelenetben három-négy eltérő nyelven kommunikálnak a szereplők; angol felszólításra japán válasz, majd arab kérdés és koreai beszólás érkezik.
A Mishima-család vidám meséje néhány alapvető dolgot az első ütközetek során tanítgat, ileltve a karakterek közt vadul ugráló sztori okosan könnyen elérhetővé tesz négy erősebb kombótámadást, így akkor sem kerülünk gondba, ha a játék egy olyan karaktert oszt ki nekünk, akit magunktól sosem választanánk ki. Sajnos oktatómód, a karakterek bemutatása teljesen hiányzik, cserében a profibbaknak szánt tényleges gyakorlómód egész pazar lett, és a tényleges frame-adatokon túl minden információt átad, és minden helyzetet létrehozhatunk vele, hogy tényleg azt gyakoroljuk, amit csak akarunk. Természetesen van arcade (csak négy csatával és egy aljas, regenerálódó főellenséggel) és versus mód, viszont a survival és time attack lehetőségeket érthetetlenül kivették a felhozatalból.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
