Közösségi finanszírozásban

A Strike Suit Zero letöltése és telepítése közben döbbentem rá, hogy milyen rég játszottam űrhajó szimulátorral. Több mint tíz év telt el azóta, hogy órákra belefeledkeztem volna az űrben száguldozó kisebb-nagyobb hajók kergetésébe. A kilencvenes években rendre a király kategóriába sorolt, komoly rajongótábort lázba hozó szimulátorai, a kétezres évek elején valahogy kikerültek a játékosok és így a fejlesztők figyelméből. Teljesen persze nem tűntek el, de a megjelenő játékok elsöprő többsége megmaradt a windows platformnál (PS3-ra nem is jött ki ilyen stílusú játék) és sikerességük tekintetében azok sem értek nyomába olyan elődeiknek, mint a Star Wars univerzumban játszódó X-Wing és Starfighter széria, vagy a Starlancer – Freelancer páros.
Valami azonban megint változni látszik. Kiderült, hogy a játékosok részéről komoly igény lenne a vad manőverek, gyilkos energiasugarak, rakéták és lövedékek közepette egymással párbajozó űrhajók szimulációját kínáló játékra. Olyannyira, hogy közösségi finanszírozásban több játék fejlesztője is megkapta a reménybeli játékosok pénzben is kifejezett bizalmát. Az elsők egyike volt a Strike Suit Zero, aminek Windows paltformon futó változata 2013 januárjában jelent meg, s nem sokkal később a kickstarter kampányban megígért Linux és Mac verzió is követte. Az viszont már meglepetésként ért (engem legalább is), hogy 2014 április elején a PSN kínálatában megjelent a Strike Suit Zero: Director’s Cut.

Hazugság lenne azt állítani, hogy minden tekintetben képesek voltak a legnagyobb elődök nyomába lépni a Born Ready Games fejlesztői. Történetét tekintve a Strike Suit Zero nemcsak kicsit marad el az Star Wars részletesen kidolgozott univerzumában repítő szimulátoroktól, de a Wing Commader széria nem kevés érdekes csavart bedobó sztorijával összevetve is olyan egyszerű, mint a faék. Ettől azért még remekül megfelel az alapvető elvárásának, elfogadhatóan megmagyarázza, hogy mikor, hol, kikkel és miért száll szembe a játékos egy első pillantásra űrvadásznak kinéző szerkezet pilótaülésébe szíjazva. A story bonyolultságát jól jellemzi, hogy PS Store-ban sikerült összefoglalni egyetlen mondatban. Igaz a forgatókönyvet író fejlesztők sem nagyon dolgoztak ki mélyre nyúló hátteret, még a fontos szereplők és a köztük levő kapcsolatok is csak úgy megjelennek a sztoriban. Persze a jellemábrázolás meg a történetmesélés nem alapvető elvárás egy szimulátorral szemben.

Szórakoztató játék unalmas körítéssel

A játékos a nem túl távoli jövőben, 2229-ben a föld és elszakadni vágyó kolóniái közötti háborúban az anyabolygó űrhadseregének kissé balhés múltú újonc pilótájaként csöppen bele az űrháborúba. Az erőfölényben lévő gyarmatokkal szembeni esélyek kiegyenlítését vagy inkább megfordítását egy új technológia, a Strike Suitok bevetésétől reméli földi hadvezetés. A hatalmas és annál csak nagyobb tűzerejű robotszerű harci gép, amivé a játékos vezette vadászgép képes átalakulni valóban érdekes és jól használható taktikai lehetőséget hoz a játékba. A vadászok közötti fordulóharcban jól használható hajóformáról persze nem lehet csak úgy átlépni Strike Suit módba, előbb a speciális tárolót kell feltölteni az ellenfelek elpusztításakor felszabaduló energiával. No meg arról sem szabad megfeledkezni, hogy a humanoid harci alakban ugyan jóval ellenállóbb a harci gép, de rombolók, fregattok robosztus lövegállásai így is komoly fenyegetést jelentenek. Márpedig ilyenekkel is bőséggel össze fog futni a játékos, mert nem egy nagyszabású űrcsata kimenetele múlik rajta ebben a háborúban.

Ahogy a történetszövésért, úgy a küldetések változatosságáért sem nagyon remélhetnek díjat a fejlesztők. A játékosnak vagy megvédenie kell egy hajót, létesítményt, vagy megsemmisíteni valamit az ellenséges oldalon. Nem nevezhető a kreativitás csúcsának, és főleg a régi motorosok szemét csípheti az a monotónia amit óhatatlanul magukkal hoznak, némi felderítés, lopakodás vagy hasonlók gyorsan fel tudták volna oldani az „egy kaptafára készült” érzést, amitől a misszió ismertetése alatt unatkozik kicsit a játékos, de szerencsére magukban a küzdelmekre már nem terjed tovább ez a hatás.

A Strike Suit Zero PS4 változata, ugyan nem az a játék, ami a végletekig kihasználná a PS4 erőforrásait, de ettől még nem nagyon lehet panaszkodni a látványvilágra. A vadászok hajtóműveinek energianyomai, az energiafegyverek lövedékei, a rakéták, no meg az elpusztított hajók robbanásai sziporkázó helyszínné változtatják a tér játékost körülvevő szegletét. A hangok nyújtotta élményről, már nem lehet ilyen egyértelműen pozitívan nyilatkozni, mert amíg az effektek és a (Paul Ruskay a Homeworld zeneszerzője által komponált) zene igen sokat tesz hozzá a hangulathoz, addig a szinkronhangok többsége éppen csak egy hajszálnyival több átéléssel szólal meg, mint a nyolcvanas évek alámondásos videó kazettáinak narrátora.

Az irányítást, a külső és belső nézetből is irányítható harci jármű aktuális üzemmódjától függetlenül legfeljebb a túlzott egyszerűsége miatt lehet kritikával illetni. Gyakorlottabb űrvadász pilóták számára talán hiányozhat a sebesség szabad beállítása lassan visszatöltődő energiát elhasználó gyorsítása és egy fokozatú lassítása helyett, vagy épp az energia átirányíthatósága a fegyver és meghajtó rendszerek között. A célmegjelölő rendszeren viszont változtattak a fejlesztők, mivel a PC-s változatot megjelenése után sokan kritizálták a csak a legközelebbi ellenfél kiválasztására egyszerűsített egygombos vezérlés miatt, a PS4 változatban a DS4 irányító érintés érzékeny felületét használva a játékosnak lehetősége van a látóterében lévő ellenfelek közöl manuálisan kijelölni következő célpontját.

A számítógépes változatnál a legtöbb elmarasztalást kapott nehézségi rendszeren is igyekeztek változtatni. A Strike Suit Zero: Director’s Cut PS4 kiadásában három szint közül választhatja meg a játékos a korábban többek szerint túlságosan kemény nehézség szintjét. Tapasztalataim szerint a különbség nem csak járművek sérülékenységének állításában merül ki, de mind az ellenfeleket mind a játékossal kötelékben repülő társat irányító AI „ügyességét” is befolyásolja. Persze a híresen szemétparaszt küldetések még easy beállításon is izzasztóak maradnak egy kezdő pilóta számára, de legalább arra számíthat, hogy a szárnyember is kiveszi a részét a harcból néhány ellenfél levadászásával. Az esélyek javítására is kínál módot a játék, hiszen a vadászon végezhet némi módosítást a játékos, ami azért messze van a minden alkatrészében testre szabható hajó néhány játékban már bevetett megoldásától, de egy taktikához, stílushoz jól illő fegyverzet konfiguráció is megfordíthatja egy korábban többször elbukott küldetés kimentelét.

Összességében (és ebbe persze a dobozos játékoknál jóval kedvezőbb ára is beleszámít) a Strike Suit Zero – ami azért kapta a Director’s Cut alcímet mert a PSN kínálatában a kiegészítő küldetéscsomagjával összefűzve kapott helyet – nem csak azért lehet érdemes minden űrszimulátor után sóvárgó vagy azzal megismerkedni kívánó játékos figyelmére, mert gyakorlatilag egyetlen a kategóriájában jelenleg. Kisebb hiányosságai ellenére élvezetes küzdelmet és kiadós játékmenetet kínál a kanapé-pilóták számára. A játék ráadásul cross-buy, vagyis a PS4-re megvásárló felhasználók telepíthetik a PS Vita változatot (és viszont) is, ami ugyan nem kárpótol a multiplayer hiányáért, de így a wifi-től távoli nyaralásra is el lehet vinni a Strike Suit Zero-t.