Fénysebességre fel!
A The Elder Scrolls és a Fallout szériával évtizedekig zsonglőrködő Bethesda Game Studios végre elérkezettnek látta az időt, hogy új vizekre evezzen. Todd Howard csapata a festői középkori tájakat és az atomsújtotta Amerikát hátrahagyva ezúttal a csillagok felé fordult inspiráció gyanánt, hogy aztán egy monumentális űrkalandra invitáljanak minket a Starfield képében. Az elmúlt években erősen megtépázott hírnevű stúdiónak egyértelműen szüksége volt a sikerre: a nyolc évvel ezelőtti projektjüket (Fallout 4) a mai napig heves kritikák érik a szerepjátékos elemek butulása és az akció túlzott térnyerése miatt, míg a koprodukcióban összeheggesztett Fallout 76-ot a sokan egy kollektív játéktörténelmi traumaként élték meg. A Starfield így felfogható egy megváltástörténetnek, hiszen előrehaladásunkkal egyetemben sorra fogja szétfoszlatni azon aggályainkat, melyeket a fejlesztőbrigád korábbi játékai okán a fejünkben felépítettünk.
A Starfield először is egy valódi szerepjáték, nem pedig egy magát annak hazudni próbáló akciókavalkád, némi RPG-s fűszerezéssel. Bár a CRPG-kben megszokott, kismilliónyi dialógus -és döntési opcióra azért talán nem érdemes számítani (ergo senki se várjon egy Baldur’s Gate III-mat), így is számos lehetőségünk lesz a történet folyamát, a világ lakosaival való kapcsolatunkat, illetve saját karakterünk személyiségét alakítani. Olyannyira, hogy a stúdió korábbi munkásságából egyérteműen a Morrowindet lehetne felhozni a legjobb referenciaként, amely kimondottan a hardcore réteget célozta meg. Nem csak, hogy rengeteg speech check került a játékba, de kapunk számos választható karakterháttért -és jellemvonást, melyek az induló skilljeinket, erősségeinket és gyengeségeinket, továbbá párbeszédbeli opcióinkat is befolyásolják. A questek pedig sokszor meglepően elágazóak tudnak lenni, olykor igen komoly, megvitatásra érdemes morális dilemmák elé állítva minket. És bár fajok közül nem választhatunk – lévén egy többnyire realitásban gyökeredző, NASA punk stílusú alkotásról van szó – vizuális fronton minden eddiginél részletesebben testre lehet szabni a karakterünket.
[+]
Az önkifejezésre megfelelő teret adó dialógusopciók és karakteralkotási lehetőségek mellé egy hasonlóan mély és tetszetős skillfa is társul. Ez már a közönségkedvenc Skyrimnak és a sokat kritizált Fallout 4-nek is egy erős pontja volt, azonban a Starfield ezekre is rálicitál. A szépségét az adja, hogy a jártasságok jelentős része nem csupán unalmas százalékbónuszokkal jutalmaz meg bennünket, hanem új mechanikákat tesz elérhetővé számunkra – értve ez alatt például a boost packok használatát, a zsebtolvajlás lehetőségét, vagy például a C kategóriás űrhajók kormányzását. Ezekre fókuszálva így a játékmenet fokozatosan mélyül és színesedik, ami egyrészt segít fenntartani a változatosságot még 100+ órás távlatban is, másrészt meggátolja, hogy esetleg fullasztónak érezzük az élményt a sok, hirtelen ránk zúdított mechanika miatt. Emellett az is tetszetős, hogy a skillek szintezéséhez azok aktív használatára és kihívások teljesítésére van szükség, nem lehet tehát olcsó exploitokkal a kihívást megkerülve 300-as szintre repíteni a karaktert. Az egyetlen probléma a fejlődési rendszer kapcsán csak az, hogy a szintezés kimondottan lassú és nyögvenyelős, hiszen még a küldetések teljesítése is csak maroknyi XP-t ad. Így alaposan meg kell majd gondolnunk, hogy mely skillekbe fektetjük a pontjainkat, különösen annak fényében, hogy ezeket nem lehet később újra elosztani.
[+]
A BGS alkotásai – lényegében már a Morrowindtől kezdődően – a komplex világszimulációról és a nagy flexibilitást adó játékmenetről voltak híresek, és ez nem változott a Starfield esetében sem. Ahogy azt megszokhattuk, minden épületbe be lehet menni, a környezetünkben lévő tárgyak java része önálló fizikai paraméterekkel bír, melyek felvehetőek és mindegyik pozíciója mentésre kerül, emellett pedig számos, önálló AI-jal rendelkező NPC tölti fel élettel a környezetet, melyek mindegyikével interakcióba léphetünk. Sajnálatos viszont, hogy ez a formula érdemben nem fejlődött a 2006-os Oblivion óta, míg a Starfield több fényévet ugrott előre koncepció terén, így ironikus módon jóval töredezettebbnek és olykor kevésbé immerzívnek érződhet, mint a Bethesda bármely előzőleg megalkotott világa. A nagyobb épületekbe való belépéskor még mindig töltési képernyőkkel kell szembenéznünk, és mivel itt már nem egy nagy, egységes bejárható területről beszélünk, hanem egy számos bolygóra, holdra, és űrállomásra taglalt világról, gyakorlatilag nem fog eltelni úgy öt perc, hogy ne kerülne ki a kezünkből az irányítás. A bolygón landolás és űrbe szökkenés menő, de illúzió csupán: ne számítsunk se Star Citizen, se No Man’s Sky szintű szimulációra, de még az Everspace 2-ben látott ötletes átfedésekre se.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
