Énók gyermekei

Innentől kezdve az Outriders egy lineáris, sci-fi klisékben gazdag utazást mesél el Enoch feltérképezetlen keleti régiójába – fagyos hegyvidékeken, buja dzsungeleken és kihalt sivatagon keresztül. Választási lehetőségünk legfeljebb annyi van, hogy az opcionális feladatokat megoldjuk-e, de amúgy a narancssárga ikon mindig mutatja, hogy merre kell menni. (Már amikor, nálam ez hajlandó volt meghibásodni és rossz irányba mutatni…) Sajnos a játék igen hamar monotóniába torkollik: megérkezünk egy új területre böhöm autónkkal, követjük az ikont, és amikor beérünk egy derékig érő akadályokkal teli régióba, harcolunk egy nagyot – és ezt lehet 25 órán keresztül ismételgetni. (Ebben benne foglaltatik minden mellékes feladat megoldása is.) Mivel maga a harc nem rossz – főleg, ha sikerül technikai gondok nélkül társakat találni –, ezt is lehet élvezni, de az Outrider nem az a játék, ahol minden porcikánkkal koncentrálni kellene. Nem, ehelyett ez nálam a tökéletes podcasthallgató-játék lett, amely csak ritkán kívánt meg teljes fokú odafigyelést.

Persze lehet nehezíteni a saját dolgunkat: az úgynevezett world tier növelésével mind a veszélyek, mind a jutalmak komolyabbá válnak, hasonlóan a Diablo 3 extra nehézségi szintjeihez. Egy idő után már muszáj lesz másokkal együtt haladni, mert a szintünknél jóval erősebb lények ellen egyedül nem lesz esélyünk – vagy persze visszavesszük a kihívást, és egyedül puffogtatjuk a sokezer lényt. Szerencsére a felszerelés fejlesztése szinte végtelen lehetőségeket kínál, elsősorban a sztori zárultával megjelenő expedícióknak köszönhetően. Ezek leginkább a Mass Effect 3 multiplayer-módjára emlékeztettek: egy viszonylag rövid, egyenes pályát kapunk, általában 3-5 méretes csatával, a végén egy főellenféllel. Itt végtelennek tűnő hullámokban ömlenek ránk az ellenfelek, és siker esetén végül a fegyverek és páncélok is. Noha igazán kidolgozott, Destiny-szerű raidek nincsenek, ez a hordázós játékmód néhány órán keresztül szórakoztató volt.

Az Outriders azonban nem Destiny; abban az értelemben sem, hogy ezt nem hosszú hónapokra, netán évekre tervezték. A jelenlegi tervek szerint a pénzünkért cserébe egy befejezett, kész játékot kapunk – nem érkeznek néhány havonta DLC-k, évente nagy kiegészítők, nem jön versus multiplayer és nem fogják rendszeresen újraegyensúlyozni a fegyvereket és a képességeket. Az Outriders addig tart, amíg a sztori végeztével van kedvünk negyedórás expedíciókat grindelni – az igazán elszántak pedig új karakterek indításával kimaxolhatják mind a négy kasztot, ha ehhez lenne kedvük.

A magam részéről kétlem, hogy sokan lennének ilyenek, mégpedig azért, mert az Outriders sok tekintetben meglehetősen fantáziátlan lett. Nem csak arról van szó, hogy az idegen bolygó lényegében semmi igazán idegen dolgot nem kínál (bár engem ez is irritált), de úgy általában semmi újító szándék nincs benne. A képességfa például hiába jó kusza, ha minden elköltött pontunk csak néhány százaléknyi bónuszt ad valami értékhez – ez pont az a rendszer, ami néhány min-maxoló matematikuson kívül senkit nem hoz lázba. A fegyverek is az ezerszer látott shotgunok, mesterlövész-puskák és géppisztolyok – az egyetlen csavart ebbe a modok hozzák. Ezeket a fegyverek szétszerelésével (eladás helyett) lehet megnyitni, aztán pedig bármelyik fegyverbe berakni – és bár ezek nagy része is csak százalékos bónuszokat ad, a megfelelő darabokkal azért jelentősen lehet erősíteni képességeinket is.

Sajnos különösen sok taktikázásra nincs szükség, mert az ellenfelek nem túl okosak. Általában egy-egy területre belépve azonnal kitör a haddelhadd, minden ellenfél pontosan tudja, hogy hol vagyunk, és aztán fajtájuktól függően vagy a legrövidebb úton megrohamoznak minket, vagy messziről, fedezék mögül puffogtatnak ránk. A szörnyek is csalódást keltők: az intróban látott bizarr lépegetők és sárkányszerűségek csak átvezető jelenetekben tűnnek fel, helyettünk robbanó pókok meg kopott madarak meg designtalan csápos izék ugrálnak ránk óriási tömegben. Ha már egy másik bolygón vagyunk, valami különlegesebb, egyedibb dolog igazán beleférhetett volna…

És ez az Outriders egészére is igaz. Teljesen játszható, és multiban hozza a szokásos kooperatív élményt is, igazából nincs benne semmi különleges – semmi, ami kiemelné a Destinyk, Borderlandsek és más hasonló, jóval kiforrottabb, sokkal nagyobb játékok tömegéből. A története úgy jellegtelenedik el, ahogy egyre messzebb jutunk benne, a pályák felépítése a tényleges környezettől függetlenül mindig ugyanolyan horizontális és kiszámítható és sem a zsákmány, sem a fejlődés nem ad igazi motivációt a grindelésre. Az Outriders legnagyobb erénye talán az, hogy jókor jelent meg: rég nem volt hasonló akciójáték a piacon, és a játék talán legjobban kidolgozott jeleneteit tartalmazó demóval együtt ez azt jelentette, hogy sokak adtak nekik egy esélyt. Nem gondolom, hogy nagy részük ezt ordító hibaként könyvelte volna el, de abban is biztos vagyok, hogy az év végére már mindenki el is felejti mindazt, amit Enoch bolygója kínált…

Az Outriders PC-re, PlayStation 4-re és 5-re, Stadiára, Xbox One-ra és Xbox Series platformokra jelent meg. A játék Xbox konzolokon benne van a Game Pass-előfizetésben.

Pro:

• A négy kaszt tényleg eltérő stílust jelent;
• az expedíciós végjáték színtiszta koop harcot kínál;
• nincsenek mikrotranzakciók, DLC-k, vagy battle passok.

Kontra:

• A harchoz nem kell taktika;
• az érdekesen induló sztori hamar ellaposodik;
• a fejlődési rendszer nem elég addiktív.

60

Grath