Sírrablás felülnézetből

2010-ben, amikor a Lara Croft and the Guardian of Light megjelent, sokan kétkedve fogadták. A nagy Tomb Raider játékok mellett ugyan mi szükség lenne egy felülnézetes címre is? A játék azonban jött, látott és győzött, a kritikusok és a játékosok is elismerően csettintettek a láttán. A digitális formában terjesztett új kalandjáték ugyanis sok olyan játékmeneti és hangulati elemet visszahozott, amit a nagyobb volumenű, fősodorbeli TR játékok már elhagytak. A Tomb Raider 2013-as újraértelmezése a filmszerű történetmesélés irányába vitte el a szériát, így a klasszikus elemekkel operáló Lara Croft kalandokra talán ma nagyobb igény van mint valaha. Érezte ezt a Square-Enix is, így az új konzolgenerációra összedobtak nekünk egy második klasszikus sírrablást is.

Mindenki kedvenc régésznője ismét akcióban van: hosszas kutatás után megtalálja Osiris templomát, ám nem tudja, hogy ezzel sokezer éves átkot szabadít el (bár legyünk őszinték, ennyi év után már igazán tudhatná, hogy ez fog történni). A konfliktus a szó szoros értelmében egyetlen érintésre megtörténik, hirtelen megjelennek a jó és rossz istenségek, és innentől csak a menekülés és Lara ügyessége segíthet. A helyzet azonban az, hogy a három mellékszereplő csak azért bukkan fel Lara oldalán, hogy legyen valami magyarázat a négyfős kooperatív módra. Ha létezik igazán pongyola módon megírt történet a videojátékokban, akkor a Temple of Osirisé ilyen. Se nem izgalmas, se nem érdekes, egy ebédszünetben gyorsan összedobott maszlagra emlékeztet, amelynek a lényege is roppant egyszerű: le kell győzni a gonoszt, ehhez pedig Osiris isten darabkáit kell összegyűjteni a különböző sírokból.

Míg az előző rész egy összefüggő, érdekes és nagy kaland benyomását keltette, addig a Temple of Osiris más felépítésű. A kezdeti menekülés után egy központi helyszínre érkezünk, majd innen kiindulva kell a sorban megnyíló sírokat végigrabolni. Mindegyik egy külön pálya saját kihívásokkal, pontszám- és időrekordokkal, gyűjthető vörös koponyákkal. Ez afféle játéktermi felhangot kölcsönöz, és elviekben az újrajátszhatósági faktort is növeli, valójában viszont csak darabolttá teszi a kalandot, amely így nem áll össze egységes egésszé. Az egész egyszerűbbnek és rövidebbnek is tűnik mint korábban, a logikai feladványok egy részét már láttuk máshol, a harc pedig jottányit sem lett jobb vagy kifinomultabb.

A szereplők irányításával nincs komoly probléma, ám a négyfős kooperatív támogatás miatt sok helyen változtatni kellett a bevált mechanikákon. A kamera gyakran túl távol van, így szinte hangyákkal szaladgálunk kapcsolók és kincsek után, sokszor az ugrálós feladatokat is nehéz emiatt elvégezni. A gombkiosztás, a harcok menete szinte bitről bitre megegyezik a négy éves előző epizóddal, ami egyfelől jó, hiszen már akkor is sikerült egy élvezetes játékot tető alá hozni, másfelől viszont egyszerű lustaságról árulkodik. Lehetett volna új szintre emelni a játékélményt, de erre még csak nem is törekedtek.

Van azért némi újítás a játékban. A loot rendszer lehetővé teszi, hogy a sírokban és a központi világban elhelyezett ládákat az összegyűjtött gyémántok kontójára nyitogassuk, azokból különböző gyűrűket és nyakláncokat zsákmányoljunk. Ezeket magunkra aggatva különböző extrákhoz jutunk (erősebb tűzerő, több energia, speciális lövések), de jelentősen nem befolyásolják sem a játékélményt, sem a kihívást. Az új idők szeleként megjelentek az online közösségi kihívások is, de valószínűtlen, hogy ezek bárkit is további játékra ösztönöznének, annál is inkább, mert kevés az igazán jó pálya, amiket érdemes lenne többször is teljesíteni.

A múltban ragadva

Egy klasszikus Tomb Raider játék a rejtélyek megoldásáról, a mitológiában való elmerülésről, érdekes fejtörőkről és finom misztikumról kellene hogy szóljon. A Temple of Osiris ezzel szemben arra ösztönöz, hogy minél gyorsabban szaladjunk végig a rövidke pályákon minél több pontot elérve, minél többször, miközben istenségek nyögnek be néhány mondatot cselekmény címén. Átvezetőből vagy magyarázatból sincs sok, a szereplők néha rácsodálkoznak egy ókori festményre és ennyi. Nincs rendesen kidolgozva az egész, és ez sajnálatos, mert ennyi év kihagyás után jóval többet vártunk volna.

A játék egyik fő vonzereje persze nem is az epikus tálalás, hanem a gyors, immár négy főt is támogató helyi és online kooperatív mód. Ezt annak idején sokan hiányolták, így nyilvánvaló, hogy a fejlesztők ellenőrzőlistáján az első helyek között szerepelt. A dolog működik is annak rendje és módja szerint, a karakterek különböző képességekkel rendelkeznek, így szoros együttműködésre van szükségük. A játék többi eleme már sokkal inkább kompetitív: a játékosok egymás elől szedik fel a gyémántokat, és a legmagasabb pontszámért is versenyfutás megy. Érdekes játékmód, de mivel kevés a jó pálya, valószínűleg senkit nem szegez majd képernyő elé hosszabb távon.

Az audiovizuális körítésre nyugodtan kijelenthetjük hogy csalódás. Nem azért, mert a Temple of Osiris csúnya lenne, hanem mert szinte pixelre ugyanúgy néz ki, ahogy a Guardian of Light. Itt-ott nagyobbak a helyszínek, élesebbek a textúrák, és van néhány szép időjárási és fényhatás, de ezen kívül semmilyen előrelépés nem történt. Közben viszont eltelt négy esztendő és lezajlott egy generáció váltás, a készítőknek, úgy látszik, elfelejtettek szólni. 60 fps-ről ne is álmodjunk, pedig a képek alapján alighanem senki nem gondolná, hogy az Xbox One / PS4 generáció ne bírná ezt el könnyedén. Érthetetlen, miért nem volt a fejlesztőkben több ambíció. Akkor, amikor a mai konzolokon néhány játék már igazi csodát művel, a Temple of Osiris megelégszik azzal, hogy egy előző generációs középkategóriát hoz. Ami nem rossz, csak messze elmarad az elvárásoktól.

Senkit nem fognak földbe döngölni a hangok sem. Lara szinkronjaként visszatér a kifejezetten szexi hangú Keeley Hawes, bár szerepe csak a legszükségesebb mondatokra korlátozódik. A többiek még ennyit sem beszélnek. A zenék jók, kellemesen hozzák az egyiptomi hangulatot, a hanghatásokat viszont mintha egy az egyben a korábbi részből emelték volna át. Technikai értelemben tehát a játék a múltban maradt.

Nagyon egyszerű, a vártnál kisebb szabású, rövidebb és csak minimális fejlődést felmutató játék lett a Lara Croft and the Temple of Osiris. Az új gépeken ennél meggyőzőbb belépőt vártunk volna, de leginkább az látszik rajta, hogy ez csak egy ujjgyakorlat volt a fejlesztők részéről. A szétdarabolt, sokszor indokolatlanul nagy tempójú, mégis súlytalan történet érdektelen és felejthető, a biztos játékmeneti alapok pedig négy évvel ezelőttről származnak. Az új Lara játék tehát szó szerint semmi újat nem mutat sem élményben, sem technikai kivitelezésben. Ezen pedig a suta loot rendszer és a négyfős koop mód sem segít. Egyszeri végigjátszásra, néhány sötét téli délutánra megfelelő játék, ennél többet azonban ne várjunk tőle.

Pro:

• Érdekes helyszínek
• Változó időjárás és napszakok
• Lara Croft szinkronhangja

Kontra:

• Rövid, abszolút érdektelen történet
• Szétdarabolt, túlságosan árkádos felépítés
• A játékmenet és a prezentáció semmit nem fejlődött

60