Volt egyszer egy vadnyugat
Az egyszerű lövöldözést még két játékelemmel igyekeztek feldobni: sok-sok főellenséggel, illetve klasszikus vadnyugati párbajokkal. A boss-okkal nem spóroltak: a 27 pályán összesen 32 kiemelt összecsapást kell megnyernünk (ebbe beleértendők a klasszikusan leküzdendő főellenfelek és a párbajok is). A főellenfelek egy része sima, klasszikus bandita, csak jobb fegyverrel, vagy több életerővel, de azért vannak vadabb karakterek is. Minden bizonnyal még a Capcom-féle ráhatás maradványaként kapunk egy teleportáló, első ránézésre radioaktív löttyöt iszogató fickót, vagy Mr. Blacket, aki egy, a hátán hordott koporsóból mobil gatling ágyút előkapó temetőtulajdonos. A főellenfelek egy része meglehetősen nehéz küzdelmeket kínál, legalábbis addig, amíg ki nem találod az egyetlen megoldást, ami célra vezet. Ott van például Pig Josh, a sivatagi cirkusz pszichopata vezetője, aki a magára kötött dinamitos övvel robbant fel minket – ő szinte legyőzhetetlen, hacsak rá nem jössz, hogy néhány jól sikerült lövés után el kell előle bújni. Semelyik másik ellenfél ellen nem hat ez a taktika, és a játék – egy töltőképernyős tippen túl – nem is utal rá, hogy ilyesmit kellene tenni. Szintén említhető a kocsmai verekedés, ahol nem használhatunk fegyvereket – gyakorlatilag semmi nem utal rá, hogy egyedül a (más pályán nem is használható) rúgások vezetnek célra, és nem a szimpla ütések.
A párbajok igen hamar pokoli idegesítővé válnak.
Néhány főellenfél szimplán párbajra hív minket, ezek a jelenetek pedig meglepően élvezetesek – egészen addig, míg el nem jutunk az utolsó pályákig, az ott ránk leső reflexbajnokokig. A jobb karral kell előrántani a stukkert, majd néhány pillanatunk van rá, hogy kijelöljük a meglehetősen rakoncátlan célkereszttel, hogy hová szeretnénk lőni. Néha a játék nehezít, és mondjuk két ellenfelet állít elénk, vagy, a már említett utolsó szinteken hihetetlen precizitást követel meg – akár hat-hét lövést is be kell vinnünk egy apró testrészen, különben kezdhetjük elölről a küzdelmet (illetve az utolsó, végletekig gonosz misszióban az egész pályát).
A játék végigjátszása néhány nem teljesen fair módon játszó főellenfél miatt nem könnyű, de a pici pályák és a viszonylag sűrű checkpointok miatt még így sem fog négy-öt óránál tovább tartani. Ez igen kevés, de legalább a fejlesztők pakoltak néhány extrát a Red Dead Revolverbe, ami miatt akár még vissza is mehetünk játszani vele. Ott van például a végigjátszás után megnyíló nehéz mód (ez után pedig a Red Wood Revolver-mód jön, ahová kapunk egy manöken-kinézetű karaktert is Red helyére), illetve a sokkal érdekesebb Bounty Hunter-mód. Ebben ugyanazokat a sztoripályákat kell végigküzdenünk, mint korábban, csak épp mindenhol kapunk egy – általában jó nehéz – extra feladatot is. Teljesítsük a pályát X idő alatt, szerezzünk fejlövésekkel legalább Y dollárt, ne hagyjuk, hogy a civileknek baja essen, és így tovább. A sikeresen teljesített küldetésekért kapunk egy-egy menüben aktiválható kódot, illetve vagy egy multiplayer pályát, vagy egy karaktert ehhez.
Elképesztő mennyiségű karaktert nyithatunk meg a játék során.
A multiplayer a Capcom-időkben gyakorlatilag azt jelentette, hogy két játékos vadászgat egymásra a kampány néhány pályáján – a felvásárlás és irányváltás után azonban ez a mód alaposan kibővült. A Showdown névre keresztelt lövöldözés csak offline működött, és az sem változott meg, hogy két játékos csaphatott össze osztott képernyőn. Az viszont mindenképpen örvendetes újítás volt, hogy ehhez két gépi irányítású ellenfelet lehetett pluszban bekapcsolni, akciódúsabbá téve ezzel a csatákat. Eleinte nyolc karakter elérhető, de a sztoriban és a Bounty Hunter-módban megvásárolhatunk, illetve más módon megnyithatunk 40 másikat – gyakorlatilag mindenkit, aki megjelent a játékban, beleértve egy medvét, vagy a Red Wood Revolver-mód említett fabábuját is. Mindenki rendelkezik valami egyedi képességgel, ezek listája a láthatatlanságtól az öngyógyításon át a kígyóméreg-köpésig terjed, és tényleg feldobják a küzdelmet (még ha kiegyensúlyozottságról nem is lehet beszélni).
A multiplayerhez kapcsolódó rengeteg megnyitható cucc (a karakterek mellett a pályák nagy részét is külön meg kell szereznünk) mellett a játékban több száz extra apróságot vehetünk meg. Ezek között van néhány tényleg hasznos is (a kereskedőknél vehetünk fegyvert, ezekhez egy-egy fejlesztést, illetve életerő- és Dead Eye-növelést), de nagy részük, a főmenüben olvasható napló bejegyzéseit nyitja meg. Ezekből több száz van, és igen szórakoztatóan írnak minden szereplőről, helyszínről, a sztorihoz nem kapcsolódó érdekességekről – tényleg érdemes beleolvasgatni a naplóba. A humor amúgy itt-ott tettenérhető a játékban: a Rockstar jellegzetesen fanyar, társadalomkritikus stílusát főleg a Brimstone-ban járkáló civilek hozzák, de a Capcom-érából megmaradt a furább ellenfelek is mosolyt csalnak az ember arcára.
A legtöbb párbaj ennél valamivel messzebbről zajlik.
Sajnálatos módon technikai szempontból sem lett hibátlan a Red Dead Revolver, ráadásul érdekes módon a két platform eltérő gondokkal küzd. Noha Xboxon jobbak a textúrák és érezhetően stabilabb a képfrissítés, ez a platform kapott egy furcsa szűrőt, amitől kicsit szellemképes lesz a látvány. Gondolom ezzel az ősi westernfilmek hangulatát akarták megidézni, de ez nagyon rosszul sült el. A PlayStation 2-es verzió fő pozitívuma, hogy ez a szűrő hiányzik, de ezen túl nem sok jót tudok elmondani róla – a fent említett hátrányokon túl az igen hosszú, akár háromszoros töltési idők is roppant idegesítőek. Amúgy a játék nem túl csalogató designt kapott a Rockstar hatalom-átvétele után: a barna és a szürke összes árnyalata a képernyőn nyüzsög, minden más szín pedig a végletekig fakítva jelenik meg – az egyik legfeltűnőbb ilyen színvesztés Red jellegzetes vörös kendőjét érte, ami itt olyan, mintha húsz évet töltött volna egy poros fiókban. Ennek köszönhetően a környezet sem túl csábító: a zöld fák, a kék ég, a rikító színekbe öltözött mexikói banditák mind-mind hasonló, barnás árnyalatokat viselnek.
Red egy DLC-ben a Red Dead Redemptionben is visszatért, mint multiplayer karakter.
A Red Dead Revolver tehát nem egy jó játék. Már 2004-ben sem volt igazán játszható (73 százalékos Metacritic-értékelése is túlzásnak tűnik), mostanra pedig még többet veszített erejéből. Szerencsére főleg azért tűnik ez fel, mert a folytatás (már ha azt annak lehet nevezni), a Red Dead Redemption lenyűgöző lett; olyan program, amin látszik, hogy az egykori Angel Studios-ban roppant tehetség lakozik. Egyszerűen az elhúzódó fejlesztés, illetve a kiadóváltást követő teljes átalakulás derékba törte az eredeti program esélyeit. A szinte játéktermi tempójú és felépítésű eredeti tervek és a komolyabb, taktikusabbnak szánt új verzió nászából valami épphogy játszható dolog sült csak ki, ami tíz évvel a megjelenése után nem sok élvezetet kínál.
Grath
