Hárman párban
A The Lost Vikings egy teljességgel 2D-s síkon zajló puzzle-platformer, egyike a ma igen népszerű stílus első képviselőinek. Egyik legjobb húzása az, hogy a három karaktert felváltva kell használni, hogy azok egymást segítve tudjanak eljutni a szintek végét jelző Exit táblához vagy teleportkapuhoz. Erik, a vörös loboncot viselő harcos becenevéhez méltó módon mozgékony: csak ő tud ugrani, illetve fejét leszegve rohamozni, ami néha ellenfeleket is ki tud iktatni, de igazán a szürke ajtók, kőoszlopok és rejtekszobát bújtató falak áttörésében hasznos. Baleog a második karakter, ő a kis csapat harcosa, aki karddal és íjjal is rendelkezik – utóbbi máshogy el nem érhető kapcsolók aktiválásában is hasznos. És végül ott van Olaf, aki egy pajzzsal rendelkezik; ő lesz az áthatolhatatlan fal, ami megvédi szörnyharapástól és lézertűztől barátait. E mellett feje fölé emelve viking pajzsát, Eriknek tud plusz platformot biztosítani az ugrándozáshoz, és így vitorlázni is tud. Minden karakter három életerő-ponttal rendelkezik, illetve egy legfeljebb négy tárgyat rejtő táskával.
A pajzs talán a leghasznosabb eszköze hőseinknek. (Mega Drive)
A pályákon a karakterek mindig együtt indulnak, de az egyre tekervényesebbé váló szinteken általában szükséges lesz külön kalandokra indulni velük: az egyik területre mondjuk csak Olaf tud eljutni pajzsa segítségével, vagy kizárólag Erik ugrásával küzdhető le egy méretes luk. Persze a játék lényege a csapatmunka, így ezek a magányos utazások is hasznosak, általában valami gomb aktiválása, netán egy nélkülözhetetlen tárgy (leggyakrabban bomba vagy kulcs) megszerzése miatt. Máshol legalább két karakter együttműködésére lesz szükség, sokszor például Olaf tökéletes biztonságot adó pajzsa mögött kell a többiekkel tevékenykednünk. A három karakter közti váltás azonban nem azonnali, a játék szépen megmutatja az utat a másik karakterhez – míg az első, viszonylag egyszerű pályákon ez idegesítő, a későbbi labirintusokban már sokszor örülünk majd ennek.
Itt például nem árt az emlékeztető, hogy merre is kolbászoltunk el három harcosunkkal. [+]
Noha a játék abban az értelemben maximálisan fair, hogy nincsenek rejtett csapdák, előre nem látható halálos meglepetések benne, könnyűnek abszolút nem nevezhető a The Lost Vikings. Nem csak a pályák lesznek egyre terebélyesebbek, de egyre több a szakadék, a tüske, az áram bennük – és hiába van három életpontunk karakterenként, ezek bizony azonnali halált hoznak. Szerencsére a tekintetben is meglepően humánus a játék, hogy az éppen nem látott területeken megállítja az időt, így ha elváltunk mondjuk az önvédelemre teljesen alkalmatlan Erikről egy forró pillanatban, biztos, hogy nem fog meghalni, amíg vagy nem váltunk rá vissza, vagy a közelébe nem érünk egy másik karakterrel. És ha ez a karakter mondjuk a tank-alkatú Olaf, hát még akár meg is menthetjük barátunkat.
A harc igen egyszerű, inkább számít a puzzle-elemek közé, mintsem igazi akciónak. (Mega Drive)
A kis csapat életben tartása pedig nélkülözhetetlen, mert hiába tudnánk elérni esetleg a kijáratot (ha a pálya végén éri a baleset az egyik tagot), ha egyvalaki elhullik, már nem tudjuk befejezni a küldetést. Igaz, folytatni tudjuk, tehát amíg nincs szükség elengedhetetlenül az elpatkolt társ képességére, fel tudjuk fedezni a pályát. Ha ehhez nincs kedvünk, jöhet a szint újrakezdése, merthogy checkpointok nincsenek a játékban, minden pályát egy lendülettel kell leküzdeni. És bár van kétjátékos-mód is, ez sajnos több, mint félresikerült lett. Nincs osztott képernyő, így a második játékos csak akkor tud mozogni, cselekedni, amíg az egyes számú játékos a közelében van – ha az például egy lifttel odébb suhan, vagy a máshol levő harmadik karakterre vált, csak várunk és várunk, amíg ismét helyzetbe nem kerülünk. Ilyen formán ez tökéletesen felesleges funkció, kár érte.
Halál esetén egy gyönyörű jelenetben látjuk hőseink újjászületését. (SNES)
A The Lost Vikings az Interplay kérésének megfelelően elsőként Super NES-re jelent meg 1992 végén, de – bár begyűjtötte a sajtóban a 80% feletti értékeléseket –, valahogy nem lett olyan sikeres, mint azt a kiadó és a fejlesztő várta. Hogy a fejlesztési költségeket biztosan visszahozzák, a feladatban gyakorlott Silicon & Synapse megkezdte saját játékának portolását más gépekre is. Ezek közül először, hat hónapos késéssel, az Amiga 500-as verzió jelent meg, ami láthatóan csúnyább volt (arról nem is beszélve, hogy a némileg hasonló játékmenetre épülő, két hónappal korábban a boltokban kerülő The Humans-nál mennyivel gyengébb volt e téren).
Baleog már a cél közelében van, már csak a többieket kellene ugyanide eljuttatni. (Amiga)
Ezt követte a Mega Drive-os kiadás, amely a SNES-verzió grafikáját örökölte meg, csak a gép korlátaiból adódóan kicsit kevesebb színnel ábrázolva mindent. Ezért cserében új zenéket kaptunk, és persze a hatgombos kontrollerrel is könnyebb volt a játék kezelése, mint SNES-en – ráadásul öt teljesen új szintet is a játékhoz ragasztottak (sajnos nem egy új világot kaptunk, hanem minden világ egy gigantikus pályával lett hosszabb). Még ebben az évben megjelent a DOS-változat is, fura módon teljesen átírt hangulatú zenékkel, a konzolon még az elektro- és funk-beütésű zenék számítógépen szinte klasszikus dallamokká finomodtak (ez a változat ma már ingyenesen elérhető a Battle.net-en keresztül). Ha MIDI-hangkártyával hallgattuk, ezek minősége verte mindegyik más verzióét, de sajnos a látványvilág leginkább az A500-as változatra hajazott. 1994-ben az új Amiga CD32 is megkapta a maga The Lost Vikings-verzióját, ami nem sok örömet okozott a világnak: a jóval gyengébb Amiga 500-ra készült változat pontos átirata volt, leszámítva persze a CD-minőségű zenéket.
A DOS-verzió az eredeti SNES-változat színeit használja, ez a dinó Mega Drive-on zöld színben pompázik. (DOS)
A játéknak 2003-ban elkészült a Game Boy Advance-átirata is, de sok öröm ebben nem volt, nem egy különösebben igényes átirat. Ez a SNES-kiadáson alapul, vagyis az extra pályákat itt nem kapjuk meg, ráadásul mivel eltörölték a jelszavakra épülő előrehaladást, és klasszikus mentett állásokat kaptunk ehelyett, a korábbi szinteket nem lehet újrajátszani.
A kis felbontás hatására az egyetlen kézikonzolos kiadás kevesek kedvence lett. (GBA)
A The Lost Vikings legjobb verziója talán a mai napig az első, SNES-verzió. A látványvilág itt a legkidolgozottabb, a zenék talán itt szólnak a legjobban, és bár hiányzik belőle a Mega Drive-on debütált öt szint, ezek nem kínálnak annyi pluszt, hogy ellensúlyozzák a két verzió közti prezentációs különbségeket. Talán az irányítást jobban kitalálhatták volna, hisz a tárgyak használata, és még inkább, a tárgyak csereberélése érthetetlenül túl van bonyolítva, de ezt azért meg lehet szokni.
Ha kőkemény agytornára vágysz, érdemes eljutni a későbbi pályákra, egy-két helyen a program ördögi! (Mega Drive)
És hogy mi volt három vikingünk további sorsa? Egy évvel később egy jól sikerült, de szintén nem az elvárt mértékben sikeres folytatással tértek vissza, majd számtalan mellékszereplés következett a fejlesztő újabb játékaiban. Azonban a Silicon & Synapse felirattal ma már nem találkozhatsz: 1994-ben egy játék erejéig Chaos Studios-ra változtatták nevüket (a Blackthorne jelent meg így), majd következő alkotásuk már egy másik, ikonikus kék logót viselt – ez a játék a Warcraft: Orcs and Humans volt, a cég pedig azóta is Blizzard néven ismert. Talán hallottál róluk…
Grath
