Ez aztán a grafika!
Mindenképpen szót kell ejteni a játék nagyszerű látványvilágáról is, az ActRaiser ugyanis hiába volt szinte launch cím a SNES mellé, parádésan jól nézett ki, sok jóval későbbi címet is maga mögé utasítva. Noha a szimulációs rész nyilván nem sokak szívét dobogtatja meg grafikájával, az akciórészek hihetetlen kidolgozottságot kaptak, főleg a hátterek lenyűgözőek. Minden egyes területen van pár olyan helyszín, amire mindenki felkapja a fejét, ráadásul néhány főellenség abszolút gyönyörűen animált, szinte forgó helyszíneket kapott.
Ezeknél is időtállóbb minőséget képvisel a zene, amit a szintén az Ys-játékokon edződött, és később a Streets of Rage-trilógiával minden díjat megérdemelten elnyert Yuzo Koshiro alkotott. Noha letagadhatatlan John Williams halhatatlan Star Wars-zenéinek hatása (néhol mintha egy az egyben vett volna át dallamokat, ütemeket Koshiro), a nálam hozzáértőbbek szerint pedig Bach sem lehetett idegen a japán zeneszerző számára, a teljes anyag így is mellbevágóan jó. Már az eredeti, a kártyára felpakolt zene is nagyszerű, amely gyakorlatilag a konzol megjelenése utáni hónapban egyértelművé tette, hogy a SNES zenei téren mire képes. (És hogy mennyire volt nagyhatású? A szintén nem kezdő Nobuo Uematsu a teljes, majdnem kész Final Fantasy 4 zenei anyagot újravette az ActRaiser hallatán – no nem másolni akart, csak innen tudta meg, hogy az amúgy Ken Kutaragi, későbbi Sony-fővezér által titokban megtervezett SPC700 zenei processzor mire képes, ha valaki igazán beleássa magát.) Az egy évvel később kiadott ActRaiser Symphonic Suite azonban túlzás nélkül minden idők egyik legjobb játékzenei albuma, ma is épp olyan lelkesítő, mint oly sok évvel ezelőtt. Igaz, a Star Wars-párhuzamok a hangszerelés, a sok rézfúvós miatt még nyilvánvalóbbak, de hát ez speciel nem igazán tudna rontani semmin – másrészt pedig ez inkább apró érdekesség, mintsem a teljes albumra jellemző dolog.
Az eredeti SNES-verziót szinte érthetetlen módon nem követték portok (csak egy különös második rész), és igen sokáig úgy tűnt, hogy az Enix teljesen meg is feledkezett erről a gyöngyszemről. Igaz, amikor újra eszükbe jutott, akkor nem jártunk túl jól: 2004-ben jött ki mobiltelefonokra egy kiherélt, a 14 éves eredetinél jóval csúnyább, és a platformnak köszönhetően teljesen irányíthatatlan ActRaiser-port. Az talán nem meglepő, hogy a stratégiai rész mindenestül eltűnt, az azonban elég mellbevágó, hogy a 12+1 eredeti akció-pályából is csak az első három maradt meg. Ehhez képest már alig feltűnő, hogy a mágiát is kivették a játékból, és a HP-visszatöltő tárgyakat sem lehet használni – van három életünk, és ennyi. Az egyetlen pozitív vonás, hogy az az egy zeneszám, ami helyet kapott a játékban nem a SNES-verzióból, hanem a szimfonikus feldolgozásából származik. A játék emellett elérhető a Wii Virtual Console-on is mind a három területen, természetesen az adott régiókban megjelent eredeti SNES-kiadás változatlan formájával.
Az ActRaiser első ránézésre talán túl egyszerűnek tűnik: az akciórészek együtt nem túl hosszúak, és e téren a vele gyakorlatilag egyidőben megjelent, játékmenetében igen hasonló Super Castlevania IV többet, kidolgozottabbat nyújtott (mindez nem jelenti azt, hogy rossz lenne; csak épp a Konami remeke volt kiemelkedően jó). A szimulációs szakasz is meglepően kevéssé komplex, hisz nem kell a lakók igényeivel, vagy mondjuk nyersanyagokkal foglalkozni; nem egy Sim City, na. Az ActRaiser azonban részben a játékstílusok jól sikerült keverésének, részben a SNES-hez képest látványos grafikájának és mai napig méltón magasztalt zenéjének köszönhetően kiemelkedett a mezőnyből. Igen kár, hogy a második rész olyan lett, amilyen, és még szomorúbb, hogy azóta sem érezte úgy senki az Enixnél, hogy ez a sorozat megérdemelne még egy esélyt. Én azt sem bánnám, ha Dragon Quest- vagy Final Fantasy-köntösbe burkolnák, akkor talán a rég megérdemelt sikert is besöpörhetné a játék!
Grath
