Régi ismerősök, új köntösben

Egy új IP kiadása mindig is rizikós a videojáték iparban. Manapság egy minőségi játék fejlesztése rengeteg pénzbe, időbe, emberi erőforrásba, de leginkább még több pénzbe kerül. Nem elég feltalálni a spanyolviaszt, megfelelő marketing és kiadói háttér nélkül a legígéretesebb játékok is zsákutcába futnak vagy elhasalnak a kasszáknál. Láthattunk erre rengeteg példát az elmúlt évtizedben, hogy vagy a kiadó idő- és pénzbeli megszorításai miatt nem tudtak kibontakozni a készítők, vagy a nem létező marketing hiánya vezetett egy igen jó jaték sikertelenségéhez. Ezért is volt örvendetes 2012, hogy a ZeniMax Media progresszív terjeszkedésének köszönhetően megfelelő támogatást kapott az addig az Arx Fatalis és Dark Messiah of Might and Magic címeket jegyző Arkane Stuidos, és így megjelenhetett a kritikusok által is elismert Dishonored.

A steampunk gyökerekből merítő alkotás kitűnt az egyedi grafikai stílusával, harcrendszerével és rendkívüli szabadságával, ahogy a küldetéseket rengeteg lehetséges módon lehetett teljesíteni. A közel tökéletes és lezárt Dishonoredet mind az Arkane, mind a Bethesda egyrészes kalandnak tervezte, de mivel a játék sikeresnek bizonyult – kapott is egy felújított kiadást Definitive Edition néven PlayStation 4-re és Xbox One-ra és PC-re –, számítani lehetett a folytatásra. A kérdés a továbbiakban már csak az volt, hogy a Dishonored 2 képes lesz-e megközelíteni, esetleg felülmúlni az elődjét. Az, hogy ez sikerült-e végül, azt nem az én tisztem eldönteni.Az Arkane Studios nem sokat változtatott a négy évvel ezelőtti recepten, a folytatás ugyanazt az elképesztő stílust és hangulatot árasztja magából, mint az első rész, csak épp Dunwall koszos és egyhangú utcáit cserélték le Corvo délebbre fekvő szülővárosára. Karnaca kikötővárosa rendkívül autentikusra sikeredett, a végeredmény továbbra is meggyőző – a kiemelkedő pályadizájn garantálja, hogy az aktuális kerületeken élvezetes legyen a felfedezés.

Bár szabadon nem fedezhetjük fel a várost, (köt minket a sztori az aktuális kerülethez) a bejárható területek viszonylag nagyok és lehetőségek széles tárházát mutatják fel a fő- és mellékküldetések teljesítéséhez. Két ugyanolyan kerülettel nem fogunk találkozni, a változatosságra ügyeltek a fejlesztés során: úri kastélyoktól, kezdve halbelsőségektől bűzlő kikötőkön át, elhagyatott negyedekig és elszigetelt kórházakig mindennel találkozhatunk.

Apja lánya

A történet tizenöt évvel játszódik az első Dishonored cselekményei után és itt jön be a játék legnagyobb újítása. A kis Emily immáron felnőtt nő, akit uralkodóvá is koronáztak a köztes időben – bár még fiatal és tapasztalatlan, igyekszik megfelelően kormányozni az országot, ebben pedig apja, Corvo Attano, az első rész főhőse van segítségére. A békés királyi hétköznapoknak azonban egy ellenük irányuló, sikeres puccs vet véget, ahol választanunk kell Corvo és Emily között, döntésünk pedig a játék egészét meg fogja határozni. Ez a választási lehetőség nagyban megnöveli az így sem alacsony végigjátszási faktort, ugyanis a két karakter varázs képességei eltérnek egymástól – Corvo képességei elsősorban a harcok mihamarabbi és biztonságosabb lezárását segíti elő, míg Emily az elsődlegesen az árnyékban érzi kényelemben magát a tömegmanipulációs képességeivel. Az alap fegyverek és képességek megegyeznek, mindketten ugyan azt a kardot, nyílpuskát és pisztolyt viselik, valamint képesek teleportálni és átlátnak a falakon.

A maximalisták a játék elején eldönthetik, hogy varázserő nélkül mennek neki egy újabb végigjátszásnak, az első részhez hűen maradva itt is teljesíthető minden egyes pálya és bossharc lebukás és gyilkosság nélkül is. A pályákon rengeteg egyéb eszköz lesz segítségünkre az alap kellékeink mellett, a békésen strázsáló őrök rutinjait szakíthatjuk meg üvegek összetörésével vagy egyéb zajkeltéssel. Képességeinket fejleszthetjük a jó macerás helyeken elrejtett rúnákkal és bálnacsontokból faragott amuletekkel. Nem ritka, hogy egy-egy példányért kerülővel, fertőzött lakásokon való áthaladással és fejvakarással fogunk eljutni, hogy azután koppanjon az állunk, hogy meg is kell venni a fekete piacos dealertől. A dealerek egyébként jófejek, kellő pénz esetében előszeretettel szolgálnak rúnákkal, lőszerekkel és gyógyitalokkal, adott pályára szóló lopott kulcsokkal és széfkombinációkkal, de a fegyvereinket is náluk tudjuk fejleszteni. Fel kell hát kötnie a gatyáját annak, aki a legbetyárosabban akar felszerelkezni. A játék egyébként nehéz, ez elsődlegesen a mesterséges intelligenciának köszönheti. Végre nem válunk láthatatlanná azáltal, hogy elbújunk egy asztal alá vagy a (nyitott) könyvespolc mögé. Az ellenfeleink rendkívül óvatosak, ha egyszer is észrevettek minket vagy csak sejtik, hogy ott vagyunk -láttak mozogni valamit a sötétben-, akkor elkezdenek minket tüzetesen keresni, ilyenkor érdemes felteleportálni a legközelebbi csillárra. Ugyanúgy keresni fognak minket, ha találnak egy holttestet vagy elkábított egyént, a helyenként dolgunkat megnehezítő civilek pedig hasonló szituációban egy őrhöz rohannak segítséget kérve.

El kell ismerni, hogy a játék első felét úgy játszottam, hogy szabályosan vadásztam a helyi őrökre: gyakoroltam a képességeimet rajtuk, fertőzött holttesteket dobáltam az járőrözési útvonalakra, gyakoroltam a nyílpuska használatot is – aki nincs velem, az az ellenségem. Eleinte minden szép és vicces volt, csak aztán amikor lopakodósabb kedvemben voltam, elkezdtem figyelni az őrök kommunikációjára: átlagos témákról beszélgetnek, a tisztek kioktatják az alattuk levőket a protokollról. Egy fő küldetés teljesítése után a tetőre vezetett egy rúna jele, ahol egy korláton a város felé néző őrt akartam hátba szúrni, de nem tudtam megtenni: hallottam, ahogy magában beszélve szidja a rendszert, hogy két éve nem láthatta a kisgyerekét. Ekkor gondolkodtam el, hogy én tényleg az az uralkodó vagyok, aki holttesteket hagy maga után, mikor valaki az útjába áll? Míg Dunwallban megöltem minden őrt, akik a puccsban részt vettek, elfelejtettem, hogy egy messzebb levő városban a helyi őrök –bár szintén aggresszívek- semmit sem tehetnek a fővárosban történtekről. Így esett meg, hogy miután a tetőn levő őrt elkábítottam, utána csak akkor öltem, amikor tényleg muszáj volt, de inkább akkor is előző állást töltöttem be. Ha valaki figyelmes, a pályákon rengeteg levelet talál, amik lehetnek személyes jellegűek (családapa őr befejezetlen levele), utasítások tolvajoknak, széfek kombinációi és hasonlók lehetnek az elhagyott papirosokon.

Sajnos elérkeztünk a játék legsajnálatosabb részéhez, a grafikához. Magával a játék grafikájával nincs nagy baj, a technikai megvalósítással annál inkább. Míg az első rész még Unreal Engine 3-ra épült, addig az új rész a saját fejlesztésű Void Engine-t használja – ezzel pedig két gond van. Az első, hogy valószínűleg kiadói döntés miatt, a házon belüli id Tech5-ön alapul a Void. A második az, hogy az Arkane Studios láthatóan nem rendelkezik kellő tapasztalattal egy engine gyökeres módosításához. A játék Xbox One-on lett letesztelve, ahol az optimalizálás nem ment megfelelően végbe, hiszen a játék láthatóan ezen a platformon a „legcsúnyább” (rengeteg program meg így is elbújhat mögötte), itt érezhető talán a legjobban, hogy a motor hajlamos akadozásra. Nyílt terepeken hajlamos elkepesztő mértékben leesni a framerate, de kisebb reccenések harcok közben is észrevehetőek. Ha a hírek igazak, a PC-s verzió is eléggé szenved, stabil 60 FPS-t kevés hardver tud produkálni, a Bethesda is egyes beállítások lejjebb vételét javasolja még a lényegesen erősebb hardverekkel rendelkezőknek is – és ez így is marad a már beígért patch érkezéséig.

Bár mind Corvonak, mind Emily-nek ugyanazt a küldetéssorozatot kell teljesítenie és a szöveg sem fog sokban eltérni, én mégis Emily-vel vágtam neki a játéknak, ugyanis ez az ő története. Egy eleinte klisésnek mondható sztori bontakozik ki előttünk trónfosztással, árulásokkal, gyilkosságokkal együtt és a lehetőségek megannyi variációját felvonultatva a küldetések során. Bár nem tökéletes a játék, nagyon közel áll hozzá a Dishonored 2. Ahogy 2012-ben az előd, úgy négy évvel később a második rész is üde színfoltra sikeredett, emellett hibái ellenére is erősen ajánlott program.

A Dishonored 2 2016. november 11-én jelent meg PC-re, PlayStation 4-re és Xbox One-ra, mi utóbbin teszteltük a játékot.

Pro:

• Az elődhöz képest változatosabb helyszínek;
• élvezetes harcrendszer;
• megnövelt újrajátszhatósági faktor;
• a felnőtt Emily Kaldwin.

Kontra:

• Helyenként talán túl nehéz;
• várjuk a javításokat a technikai hibák orvoslására.

85

oriic (korábban orichalcos)