Formatervezett jövő

Ez az út szerencsére egy lenyűgöző világba vezet, noha azt erősen kétlem, hogy 2038-ban már tökéletesen emberi intelligenciával rendelkező robotok vesznek körül minket, elvégezve minden veszélyes, vagy legalábbis unalmas feladatot. A különféle digitális újságokat elolvasva látjuk, hogy az űrutazástól a sportig, a háborútól a bányászatig az androidok mindenütt átvették a munkavégzést. Ez természetesen hatalmas társadalmi feszültségeket szül, hisz a munkanélküliség az egekbe szökik a CyberLife cég termékeinek köszönhetően.

Először Connorral fogunk találkozni, egy különösen fejlett prototípussal, akit a CyberLife a detroiti rendőrség egyik nyomozója mellé küld dolgozni, hogy együtt próbálják meg felgöngyölíteni, hogy mitől válik deviánssá – vagyis saját tudattal rendelkezővé, olykor ezzel együtt erőszakossá is – egyre több android. Második karakterünk Kara lesz, egy női testbe bújtatott robot, akit egy sérülése után kap vissza gazdája – Kara feladata a szörnyen lepukkant lakás rendben tartása, illetve tulajdonosa lányának gondozása lesz. Ő eleinte tulajdonképpen nem sokkal több, mint egy igen fejlett robotporszívó, egy egyszeri gép.És végül megismerjük Markust is, aki egy idős, dúsgazdag festő mellett dolgozik afféle inasként; bár az öregember inkább fiaként és nem alkalmazottjaként, vagy még kevésbé szolgájaként kezeli.

A karakterek tehát mind más viszonyok közül indulnak, de a Detroit története hamar kiszakítja őket a megszokott környezetből.Mivel a Detroitnak kis túlzással mása sincs, csak története, nem mesélnék a későbbi eseményekről – higgyétek el, minél kevesebbet ismer az ember erről, annál nagyobbat üt a játék. Muszáj azonban általánosságokban beszélni a Detroit történetvezetéséről, mert hiába lett mélyen emocionális Kara útja, és hiába van tele kőkemény döntéshelyzetekkel Connor nyomozása, Markus útját már jóval kevésbé felépítettnek találtam. A játék ugyan rém eredetinek gondolja magát annak a kérdésnek a feltevésével, hogy „a robot is lehet személy?”, de Asimov után évtizedekkel ezt azért nem éreztem frissnek. Ráadásul a Detroit nem is próbál meg ezzel mélyet mondani, egyszerűen párhuzamba állítja az androidok küzdelmét az amerikai civil jogi küzdelmekkel; én ezt kicsit sekélyesnek éreztem.

Van néhány, már irritálóan klisés helyzet is, amelyeket most spoilerességük miatt nem elemeznék ki; és van egy rakás olyan dolog, amely felett hatalmas társadalmi változásokról mesélő játék átsiklik. Csak példaként, például szó sem esik a CyberLife felelősségéről és nem derülnek ki a deviánssá/önálló személyiséggé válás pontos okai sem – az meg főleg nem, hogy egy kis idő múlva miként terjed érintéssel is a „kór”. Nincs nemzetközi kitekintés, a média szerepe blőd klisékre korlátozódik, a politika válasza pedig egy rém ellenszenves elnököt leszámítva nem jelenik meg a játékban. A francia stúdió olyan jellegzetesen amerikai körülményekkel sem törődik, mint a korlátlan fegyvertartás következményei egy ilyen helyzetben (az egymásra az őrsön fegyvert húzó rendőrökön mondjuk megdöbbentem), vagy az egyszeri zsaruk, mondjuk úgy, szociálisan igen kevéssé progresszív viselkedése.Ehelyett kliséket kapunk: egy idegesen üvöltöző fekete rendőrfőnököt és alkoholista beosztottját, egy excentrikus feltalálót, egy órákkal előre látható, így cseppet sem megrázó fordulatot Kara szálában, és egy meghökkentően rosszul animált kiber-jegesmedvét. Oké, ez utóbbi minden, csak nem klisé, de mindenképp meg akartam emlékezni róla.

Számomra a sokkal kisebb ívű Heavy Rain jóval hatásosabb volt, mint a sokkal nagyobb jelentőségű eseményeket is felvillantó Detroit.Ha az írók úgy gondolták, hogy az öntudatot kapó gépek történetével valami fontosat és újat tudnak mondani, hát az nem jött össze – ha csak egy érdekes interaktív fikciót akartak kreálni, a kisebb cöccögések mellett is megemelem kalapom.

„Mi is lehetne annál rosszabb, mint a két rossz opció közüli választás kényszere?” teszi fel a kulcskérdést a Detroit egyik karaktere, és ezzel tulajdonképpen le is írta, hogy megannyi modern kalandjáték miként is próbál meg feszültséget teremteni. Szerencsére a Detroit csak ritkán él ezzel az – egy idő után átlátszóvá váló – megoldással, és tényleg próbál szabadságot adni. Nyilván, technikai korlátok miatt ez közel sem lehet teljes, de én úgy gondolom, a világ szegényebb lenne, ha 3-4 évente nem jelenne meg egy-egy újabb Quantic Dream-játék.

A Detroit: Become Human kizárólag PS4-re jelent meg.

Pro:

• Millió eltérő lehetőség;
• Kara és Connor története;
• parádés zene, grafika és szinkron.

Kontra:

• Markus sztoriját kiérdemeletlennek éreztem.

80

Grath