Rejtélyek nyomában

A független játékok rendszerint jóval alacsonyabb büdzséből készülnek, mint nagyobb társaik, így nyitva egy tágasabb utat az alkotói kifejezésmód előtt. Ez a kreatív szabadság gyakran átütőbb erejű programokat eredményez, azonban olykor olyan szélsőségekbe torkollhat, amik befogadhatatlanná tehetik az adott művet a játékosok egy jelentős része számára. Én pedig hiába vagyok nyitott és érdeklődő a legtöbb zsánerrel szemben, a Children of the Sun hatalmas sikere (több, mint félmillió megtekintéssel bíró előzetes egy semmiből jött indie játéktól) és egészen pozitív kritikai fogadtatása előtt továbbra is értetlenül állok a teljesítése és több publikus ranglistájának meghódítása után.

René Rother legelső játéka tulajdonképpen felfogható a Hotline Miami, a Superhot, és a Sniper Elite mérnöki precizitással kiméricskélt keveréknek, hiszen mindegyik szériából ugyanannyi elemet emel át. Egyszemélyes hadseregként, mesterlövész puskával a kezünkben kell a korábban életünkre törő sötét szekta tagjait kiiktatni, azonban azzal a csavarral, hogy csak egyetlen egy lövedékünk van. A fegyver elsütését követően az idő szinte teljesen megáll, és mindent ezen lövedék perspektívájából láthatunk – ekkor azonban már zavaróan leszűkült látómezővel – amivel aztán ellenfélről ellenfélre cikázva kell a helyszíneket tisztára pucolni. Emellett egy nyilvános ranglistán mérlegelésre kerül a teljesítményünk, így érdemes lehet a fejlövésekre és a kombószámláló fenntartására összpontosítani.

[+]

A vérontásnak erősen stilizált, 3D-s pixel art pályák adnak helyet, melyeken korlátoltan mozoghatunk az egér jobbra-balra húzásával, bejelölve az ellenfelek pozícióját és felmérve a terepet a rajtaütés előtt. A koncepció tehát érdekesnek tűnik, mesterlövészkedni mindig szórakoztató, a Hotline Miami és a Superhot pedig kimondott kedvenceim voltak megjelenésük idején. Na de hol akkor a baj? Ott, hogy bár a Children of the Sun jó elemeket lopkod össze ismert címektől, de azokkal az elemekkel az égvilágon szinte semmit nem kezd. Hol maradnak például a logikai elemek, vagy a stratégiai mélység és a taktikusság abból a játékból, amit a Steam adatlap alapján ezen három címszóval akarnak eladni? A játék gondolkodós része gyakorlatilag kimerül abban, hogy merre forgatjuk az kamerát, mielőtt egy másik ellenfél fejére klikkelnénk, így rögvest elintézve azt.

[+]

Az persze tagadhatatlan, hogy a játék előrehaladtával bemutatásra kerülnek érdekes új mechanikák. A páncélozott szektásokat például csak gyorsított lövéssel lehet leteríteni (ehhez pedig megfelelő távolság szükséges), míg a röppályája módosításának lehetősége, az ellenfeleken lévő gyenge pontok megcélzása, illetve a lövedéket eltéríteni képes pszichotikus karakterek további ízt visznek az alap receptbe. Azonban mindez vajmi keveset ér, ha a pályák általánosságban olyan fokú nyitottsággal bírnak, hogy bárhogy is álljunk nekik, komolyabb odafigyelés nélkül teljesíteni fogjuk őket. Tulajdonképpen csak az utolsó néhány missziónál éreztem egy szemernyi kihívást – ami felruházta némi szórakoztató faktorral a programot – azonban ez se mindig a jobban sikerült pályadizájnnak volt betudható, hanem inkább annak, hogy minden mechanika és ellenféltípus egyszerre került terítékre.

[+]

Ez pedig elég hervasztó eredmény annak fényében, hogy a játékon lazán át lehet szaladni három óra alatt még úgy is, hogy a kombók és a pontok maximalizálását is szem előtt tartjuk. Ennek egyharmada ráadásul nettó időhúzás, ugyanis egy taktikai térkép és jó látószögek híján néhány eldugott szektást rendkívül nehéz megtalálni, hiába tudnánk amúgy könnyűszerrel legyalulni az adott területen lévő összes ellenlábast. A falatnyi játékidővel és az annál még csekélyebb szórakoztató értékkel bíró programnak viszont vannak további gyengeségei is. Az egyik küldetés során például egy autóval kell szlalomozni, a felénk dobált molotov-koktélokat kerülgetve… az egér jobbra-balra rángatásával. De persze az se semmi, amikor egy pálya nem áll semmi másból, minthogy jobbra húzzuk a kurzort, hogy aztán két percig nézhessük, ahogy sétál előre a főszereplő, és néha rákattintunk az előttünk felbukkanó emberkére, hogy aztán semmitmondó szövegeket olvashassunk, amit az össze-vissza bevillanó, pár másodperces videókkal együtt történetmesélésként próbálnak eladni nekünk.

[+]

Összegzés

Amely pillanat talán a legjobban összefoglalja a Children of the Sunt, az az, amikor a főhősnő a játék felénél leül a WC-re, nekiáll újratölteni, majd kijelenti, hogy begerjedt attól, hogy megölt egy férfit. Ez nem vicc, és egyben ez az egyetlen mondat az egész játékban, ami elhangzik a szájából. Ezt pedig a játéktörténelem egyik legborzalmasabb minijátéka követi, mely során felülnézetben kell egy levágott fejet forgatni egy labirintusban az egérgombok használatával, más fejeket elkerülve és lőszereket felkapkodva. A Children of the Sun az a fajta játék, amire nem hiába hivatkoznak az angolban artsy-fartsy-ként: nem több ugyanis művészi csomagolásba bújtatott ízléstelenségnél. Kár érte, mert pusztán a játékmeneti részéből kiindulva sokkal többet ki lehetett volna hozni belőle.

A Children of the Sun PC-re jelent meg április 9-én.

A Children of the Sun legjobb vonásai:

• Az utolsó néhány pálya egészen élvezetes, ahol minden játékmechanika egyszerre van jelen.

A Children of the Sun legrosszabb vonásai:

• Kérkedő, öncélú, a művészet illúzióját keltő program;
• nincs kihívás a legtöbb pályán, emellett túlságosan rövid a játék az árához képest;
• alacsony látómező lövést követően, gyenge kontrollertámogatás, nem jól átgondolt PC-s irányítás.

Koncz Dávid