ELSŐ OLDAL
Gáz üzemű játékok, kronológiailag: Dungeon Siege, Dungeon Siege 2, majd Supreme Commander. Nem is rossz felhozatal, és ha szem előtt tartjuk, hogy a soron következő produktum - egy RTS kitérő után - ismét az akció orientált, hack&slash irányvonalat vette célkeresztjébe, feltételezhetnénk, hogy ebből nagy baj nem lehet. És mégis... hölgyeim és uraim, fogadják nagy szeretettel az év eddigi legpocsékabb PC-s játékát, a Space Siege-et!
Hol is kezdjem. Adva vagyon egy kidolgozott és működő rendszer (Dungeon Siege), ahol is az RPG-khez képest egyszerűbb, lineárisabb felépítést a nagyszerűen kidolgozott helyszínek, zenék, látványvilág, és úgy összegészében remek hangulat balanszíroz. Osztatlan sikert így sem aratott, de a fejlesztő gárdának megadta a kezdő lökést. Logikus lenne, hogy a hibákból tanulva, az erényeket pedig megőrizve ma, egy a múltbéli próbálkozásoknál kifinomultabb alkotást kapunk kezeink közé. Legalább egy sci-fi rókabőrt. Vagy egy tűrhető játékot. De legalább egy, a műfaj imádóinak elfogadható darabot. Azonban ezeket a magasnak nem nevezhető léceket sem sikerült megugornia, mi több, a kibernetikus kobak még indulás előtt a pucér és jellegtelen folyósok padlóján koppan. Az egyetlen remény, hogy a visszhangja kellően súlyos tanulópénz lesz a Gas Powered Games számára.
A bűnlajstrom az irányítással kezdődik. Hősünk mozgása darabos, akár a két hónapos zacskós tej, a kamera zoom tekintetében kerek háromra szűkíti a lehetőségeinket, amiből kettő az esetek 60%-ban használhatatlan. Ha mindez nem lenne elég, íme a PC-s játékvilág ellen elkövethető egyik legnagyobb stikli: módosíthatatlan billentyűparancsok. Már elnézést, de: WTF?! Egy kezemen meg tudom számolni, hogy hány olyan PC exkluzív játék volt az utóbbi (mondjuk) öt évben, ahol ilyet, vagy ehhez hasonlót tapasztalni lehetett. Mindezt ráadásul egy olyan játékban, ahol a kezelőfelületen összesen 19 darab skill található, kegyelemdöfésnek pedig egy fájdalmas slusszpoén: egérrel nem aktiválhatóak. Vicc? Az, de a rosszabbik fajtából.
Rendben, senki és semmi (ember alkotta) nem tökéletes. Ugorjunk. Mint korábban említettem, a Dungeon Siege széria ügyesen fedte bájaival az amúgy RPG viszonylatban komoly hiányosságait. A Space Siege? A kb. 10 órás élettartalommal büszkélkedő, klisék iskolapéldait felvonultató egyjátékos kampány helyszínei olyan kopárak, hogy az már nem bántja a szemet, hanem szabályosan szuggerálja őket, miszerint azonnali hatállyal katapultáljanak gödreikből. Végigjátszásához nem türelem kell, hanem aszkéta jellemvonások, vagy valamiféle bizarr perverzió, esetleg játéktesztelői ambíciók (bár ez utóbbi szerintem csak 3-4 órára elegendő motivációt kölcsönöz). Egy-egy pálya után tiszta felüdülés a plafont bámulni, és közben elhomályosodott tekintettel mantraként mormolni: én vagyok az erősebb.
Hősünk az egyetlen három dimenziós entitás az egész játékban, ami csak-csak megüti a kör követelményeit. Az ellenfelek repertoárja repetitív (ahogy a pályák is), a tereptárgyak borzalmasan egyhangúak, a fegyverek pedig elnagyoltak. Azt már nem is említem, hogy skill pontok ide vagy oda, a mordályok háromnegyede teljesen értelmetlen. Se taktikai szerepük, se érdembeli ütőerejük nincs. Szép munka. “De ha már legalább ronda, akkor ne legyen nagy gépigénye!” - mondá a naiv, még mindig vállalkozó kedvű jelölt. Ismét bukta. Egy mai, decens masinán, maximum beállítások mellett már épphogy csak konstans a 30-40 FPS, mégis, olykor-olykor (teljesen érthetetlenül) ez a mutató is zuhanó repülésbe kezd.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
