Hűvös fogadtatás

Ritkán sül el jól, ha egy játékot kifejezetten tárgyalóasztalok mellett, célcsoport-elemzésekés vélelmezett fogyasztói elvárások alapján előre megállapított stílusban készítenek el, de a Capcom ezegyszer telibe találta a dolgot. A világhódító céljait már nevével is jelzőMonster Hunter World valószínűleg még alkotóit meglepve villámgyorsan a cég legsikeresebb játékává vált, és 13 milliós eladásai az egész generáció egyik legnépszerűbb szórakozásává avatták a megújult szörnyvadász programot. Nyilvánvaló volt, hogy a fejlesztők új és új tartalmak gyártásával fogják szórakoztatni légónyi új rajongójukat, de meglepően sok időnek kellett eltelnie addig, míg az első méretes, fizetős DLC napvilágot látott.

Rögtön az elején szögezzük le: az Iceborne annak a tábornak készült, akik nem szimplán végigjátszották az alapjáték sztoriját, de azt követően is a program mellett maradtak, és ki 20, ki 200 extra órát a játékba ölve szép lassan levadászták a stáblista lepörgése után megjelenő különlegesen erős szörnyetegeket is, majd azokból kinyerték azokat a bőröket és csontokat, amelyek a legbrutálisabb fegyverek és páncélok elkészítéséhez voltak szükségesek. Ha valaki most lépne be a Monster Hunter World világába, annak órák tucatjain keresztül kell véres ösvényt vágnia az alapjáték négy zónáján keresztül, mire egyáltalán a tundra közelébe kerülhetne.

Ezzel persze nincs is gond, hisz az új, havas-jeges terület korábban sosem látott mértékű veszélyekkel jár. Nem véletlen, hogy sok-sok órán keresztül tápolt karakterünk már az első néhány új szörnyeteg levadászását követően szinte teljes felszerelését le tudja cserélni valami sokkal erősebbre – a teljesen új Master fokozatú páncélok és az eddigieket követő négy teljesen új erőszintnyi fegyver hatására karakterünk bődületesen erőssé válhat. A korábbi részek bővített kiadásaival ellentétben azonban teljesen új fegyverosztályok nincsenek – igaz, arzenálunk minden korábbi tagja új támadásokkal és lehetőségekkel bővült.

Bár én tavaly jó 80-90 órát öltem az alapjátékba, most elég sok időre volt szükségem, mire újra bele tudtam szokni ebbe a lassú és taktikus harcrendszerbe, mire visszajött ösztönszinten a legjobb kombók optimális időzítése, a tárgyak megfelelő használata, a csatákban való manőverezés sok-sok finomsága. És még több időbe telt, mire az összes apróság megint a fejemben volt a megannyi mellékes feladat menedzselésétől a csapdázás és a tárgykészítés mikéntjén át a páncélok fejlesztésének részleteiig bezárólag. Saját példámból okulva mindenkinek azt ajánlanám, hogy bő egyéves kihagyás esetén próbáljunk meg kimenni a jól ismert vadonba, és a gyengébb szörnyeken keresztül vegyük fel újra a tempót!

Szintén nem árt, ha a kiegészítő talán leghasznosabb újdonságát egy ilyen, viszonylag védett környezetben teszteljük. A ClutchClaw nevű kütyü egy vonóhorog, amelynek ugyan nincs túlzottan nagy hatótávolsága, viszont lehetővé teszi azt, hogy a szörnyek testére ugorjunk és közvetlen közelről gyepáljuk őket. Ez a manőver persze korábban is lehetséges volt, de meglehetősen bizonytalan volt, hogy mikor sikerült bemutatni – most viszont szinte garantált a siker, feltéve persze, hogy előtte pár fejcsapással megszédítettük kicsit a bestiát.

Forró csaták

Az Iceborne leggyengébb pontja ugyanaz, mint az alapjátéké: a történet, ami továbbra is olyan érdektelen, mint egy ZS-kategóriás fantasy regény eseményei. Oké, olyan nagy szükség talán nincs is a sztori bonyolítására, hisz a lényeg a vadászaton van – de meggyőződésem, hogy ennél sokkal érdekesebb körítést is lehetett volna adni a dolgoknak. A lényeg tökugyanaz, mint az alapjátékban: a szörnyetegek furán kezdenek viselkedni, az ökológiai változás háttérben főnökeink egy újabb ősi sárkányt sejtenek, a nyomozás pedig egy új területre vezet –ez Hoarfrost Reach, a kiegészítő egyetlen új területe, egy fagyos pokol. Lavinák, fagy által lecsökkentett stamina, szügyig érő hó, és persze az ebben megbúvó agresszív lények egész tömege vár itt ránk, így minden figyelem-kihagyás, minden elbambulás azonnali halálhoz vezethet.

Persze a jeges pusztaság teljes felderítése nem megy villámgyorsan, hisz új és új szörny-altípusok megfegyelmezése végett a már ismert vidékekre is többször vissza kell utazni – az Iceborne küldetéseinek alig több mint fele játszódik az új vidéken. Bár névleg itt is új ellenfelekkel kapcsolatosak a feladatok, ezek javarészt a már ezerszer levadászott lények átalakított verziói. Az Iceborne bejelentésekor ettől kicsit féltem, hisz az alapjátékban nem sok különbség volt mondjuk egy Rathian és annak pink színű verziója között, de ezúttal sokkal eltérőbbek az új verziók. A korábban nem túl izmos Paolumu vadabb kuzinja például most elaltatja a figyelmetlenül rátörő vadászokat, a Fulgur Anjanath elektromos támadásokkal védi magát, a ViperTobi-Kadachi pedig természetesen hektószám köpi a mérget maga köré. Már ezek a lények is meg fognak mindenkit izzasztani, de legalább a fejünkbe veri a játék, hogy minden vadászatra céltudatosan kell felkészülni: más és más páncélt, fegyvert, ékköveket, gyógyitalokat és speciális tárgyakat kínál meg minden egyes lény, és taktikánk természetesen attól is függ, hogy elfogni, vagy kardélre hányni akarjuk azt.

Erre a taktikus hozzáállásra az új vidéken is szükség lesz, mert a HoarfrostReach lakói ördögi lények – a széria egyik legendája, a Tigrex például félelmetesen gyorsan képes kicsinálni akár egy négyfős kommandót is. Az én kedvencemmé emiatt nem is ez a bestia vált, hanem a hóban suhanó cápához hasonlatos Beotodus, illetve a gigászi szarvasszerűségre emlékeztető Banbaro. Bár az első néhány alkalommal döntetlenre végződtek meccseink – amíg fegyverünk nem elég erős a bunyó gyors eldöntéséhez, megdöbbentően hamar letelik végső döntés nélkül a küldetésekre kiszabott 50 perces határidő –, később óriási örömmel csatlakoztam minden olyan játékoshoz, aki ezek ellen vonult csatába.

Bár tekintélyes mennyiségű minőségi szórakozást kínál az Iceborne is (mondjuk 25-30 óra a sztori, és megint simán még kétszer ennyi, ha nekiállunk az akkor megnyíló extráknak, no meg a felszerelés kimaxolásának), azt le kell szögeznem, hogy a részleteken túl ez egy kiegészítő, és nem a Monster Hunter World megújítása.Az alapjáték kisebb bakijai közül ugyan eltűnt néhány (a legjobb az, hogy ha egy játékos kiesik a meccsből, kicsit meggyengül a szörny is), de akinek anno nem jött be a World tényleg taktikus, lassú tempója, az egészen biztosan nem fogja ennek hatására meggondolni magát.

Ha azonban nem várunk forradalmat egy DLC-től, az Iceborne valóra fogja váltani vágyainkat. Az új szörnyekkel élmény küzdeni, az új páncélok és fegyverek továbbra is elképesztő hajtóerőt jelentenek a tápolásra, a négyfős kooperatív mód pedig megint hetekre képes rabul ejteni az embert. Több, ehhez hasonlóan méretes kiegészítő nem lesz a játékhoz, de néhány új küldetés, esetleg plusz szörny még érkezik majd ingyenes frissítések formájában. Aztán, már az új konzolokra, egész biztosan kapunk egy teljesen új folytatást is – én már fenem a csatakalapácsomat!

A Monster Hunter World: Iceborne most PlayStation 4-re és Xbox One-ra jelent meg. A PC-s verzió jövő év elejére várható.

Pro:

• Fantasztikus új ellenfelek;
• rendkívül tartalmas;
• igen hasznos a vonóhorog.

Kontra:

• A sztori még mindig hihetetlenül rossz;
• 30 óra után az egyetlen új terület kevésnek tűnik.

85

Grath