Copy-paste
A játék története a kor és a stílus minőségét hozza: egy meg nem nevezett bolygón járunk valamikor a távoli jövőben, ahol és amikor a tudósok által vezetett népesség áttörést ér el, megalkotják az első igazi mesterséges intelligenciát. Egyet, és csak egyet lehet találgatni, hogy ez az MI azonnal elszabadul-e kreálói uralma alól, elkezd-e halálos gépseregeket gyártani és sebtiben megindítja-e gyilkos hadjáratát az emberi lakosság ellen. A szörnyű robotok, automata vadászgépek, brutális lépegetők hadaiból álló Chillur birodalom ellen természetesen csak egyetlen esélye van az emberiségnek, mégpedig egy fejleszthető vadászgép, és annak névtelen pilótája. Jó, hát ez nem valami eredeti, de hát aki eredeti történetre vágyik, az vélhetően nem nyolcvanas évekbeli shoot ’em up játékok kézikönyvében nyomoz ez után.
A játék (későbbi kiadásának) teljes háttérsztorija a dobozról, természetesen elgépeléssel.
Ennél sokkal fontosabb a játékmenet, és bár a Katakis e téren sem formabontóan eredeti, itt is teljesen elfogadható, amit nyújt, különösen Commodore 64-en. Itt jelen van a szokásos fürge űrhajónk, az – egy szintet leszámítva – mindig jobbra scrollozó pálya, és persze a millió ellenfél; manőverezők és mozdulatlanok, szimplán fizikai akadályt jelentők és lövöldözők, egy lövéssel kipukkanthatók és igen vastag páncélzattal rendelkezők egyaránt. A Katakis nem rak felhőnyi ellenséges lövedéket a képernyőre, a főellenfeleken kívül igen ritka, ha három-négy kikerülendő lőszer egyszerre a képernyőn van. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem kell sokat manővereznünk, mert ellenfélből azért mindig akad néhány tucat, ráadásul maga a pálya is gonosz ellenfelünk lesz, főleg Commodore 64-en. Itt az első szinten például meteorzápor okoz gondot, később pedig furcsa technobarlangok, városok, organikus járatok kanyarognak körülöttünk, így minden mozdulatunkra ügyelni kell. Az Amiga-verzió még több ellenfelet kezel le egyszerre, így itt inkább a furcsa, sokszor kiszámíthatatlan hullámokban repülő hordák okoznak gondot.
(C64) Bár nagy kihívást nem nyújtanak, a főellenfelek legalább bitang jól néznek ki!
A mindkét platformon 12 pályából álló Katakis szintjei között meglepően nagy az eltérés; ugyan sok szint más sorrendben és persze más látványvilággal feltűnik Commodore 64-en és Amiga platformon is, jónéhány pálya akad, amelyik exkluzív valamelyik változatban. Ilyen például az a pálya az Amiga-kiadásban, amely végig egy hatalmas ellenséges anyahajó mellett játszódik, annak légvédelmi ágyúit, hajtóműveit és furcsa, Giger-hatású mechanikus nyelvét kell szétrobbantanunk. A kedvenc Commodore 64-pályám a negyedik, amely mintha egy számítógép belsejében játszódna: memóriamodulok, ellenállások, nyáklapok, chipek, tranzisztorok borítják, ráadásul megdöbbentően szétlőhető formában. Talán nem okoz meglepetést: az R-Type-ban mindkét ötlet megtalálható volt…
(C64) A számítógép belsejébe vezető pálya talán nem olyan dinamikus, mint az R-Type hasonló szintje, de mégis sokkal jobban emlékeztet igazi áramkörökre.
A játékrendszereket tekintetve a Katakis két verziója meglehetősen eltérő, még annak ellenére is, hogy maguk a felvehető ikonok tulajdonképpen ugyanúgy néznek ki. Legfőbb eszközünk azonban mindenhol az űrsiklónk elejére csatolt pajzs lesz, illetve az Amiga-verzióban két, később megszerezhető szatelit pajzs hajónk fölé, illetve alá. Ezek a szatelitek ugyanúgy működtek, mint az Irem játékában: egyrészt pajzsként szolgáltak, de a Space gombbal le is kapcsolhattuk őket, hogy két helyszínről okádhassuk a lézert.
(Amiga) Pajzsmodulunk lecsatolása szinte azonnali halállal jár a zsúfoltabb pályákon, így általában ez nem ajánlott manőver.
Fegyverek tekintetében mindenképpen a power-upokra kellett hagyatkozni, hisz kezdeti gépágyúnk alap formája csak az első pályákon nyújtott elviselhető teljesítményt. Commodore 64-en piros, zöld és kék pöttyöket lehetett gyűjteni tömegesen, melyek sorrendben gépágyúnkat, rakétáinkat és pajzsunkat erősítették. S-betűvel jelölt ikonokkal lehetett gépünket gyorsítani és lassítani, illetve fegyver-ikonokkal szerezhettünk önjáró aknákat és lézereket is. Ezek mellett természetesen volt az egész képernyőt letaroló robbanás is, és persze pusztán pontot adó ikont is felmarkolhattunk. Az Amiga-változatban is hasonló ikonok erősítették gépünket, de a fegyvereink erősségét mutató kijelzők eltűntek, és a másodlagos fegyvereknek is több fajtája, eltérő erősségű verziói is voltak, nagyrészt szintén a már sokat emlegetett R-Type megoldásait egy az egyben lemásolva.
Maguk az ellenfelek a játékstílus klisés megoldásait követték, a lépegetőktől a szimpla kamikaze repülőkön át a nagyobb űrállomásokig minden akad köztük. A főellenfelek természetesen mind hatalmas biomechanikus lények, vagy legalábbis valami állatot formázó robotok voltak. Fenyegető kinézetük és hatalmas méretük ellenére a legtöbb nem kínált nagy kihívást: a minden frontális támadást lenullázó pajzsunk mögött általában nem volt nehéz dolgunk. Főleg az Amiga-kiadás pályazáró szörnyei voltak kiábrándítóak; hiába néztek ki fantasztikusan, nagy részüknél elég volt egyhelyben megállni és lőni, míg fel nem robbantak.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
