Tökéletesség a pixelek között

A Dead Cells azért működik szinte tökéletesen, mert karakterünk irányításra gyakorlatilag hibátlanra van hangolva. Annyira gyors, érzékeny, és minden helyzetben pontosan az történik, amit mi szeretnénk, hogy önmagában ez eladja a kalandot, és újabb nekifutásokra csábít. Használhatunk egy közelharci és egy távolsági fegyvert, vagy pajzsot, illetve különféle csapdákat és gránátokat. A gyors, szuperérzékeny mozgáskultúrát kiváló animációk egészítik ki, amik így még ezt a retró, pixelekbe öntött (de egyébként meglepően szép) látványt is döbbenetesen feldobják.

Hiába néz ki úgy a képeken, mint egy SNES játék, a Dead Cells mozgásban egészen megkapó, a régies grafikát pedig nagyon szép fény- és részecske effektekkel dobták fel. Az ellenfelek és tereptárgyak szétverésekor törmelék repül mindenfelé, így minél több ellenfél van a képernyőn, annál látványosabb pusztításra lehetünk képesek. Már ha nem ők pusztítanak el minket, mert a játék tényleg nagyon kemény, bármelyik ellenfél képes halálos sebet ejteni, ha egy pillanatra nem koncentrálunk. Ez a játékmenet, a roguelike dizájn és a pixelgrafika tökéletes összhangban van, tényleg azon ritka játékok egyike, amiket szinte makulátlanra csiszoltak a fejlesztői.

Ez nem azt jelenti, hogy nincs mit kifogásolni a játékban. Bár a nemzetközi médiában előszeretettel emlegetik úgy a Dead Cells-t, mint „metroidvania”, valójában nem az. Mindössze arról van szó, hogy a brutális főellenségek legyőzésével új képességekre teszünk szert, amikkel később bizonyos pályarészekre elérhetünk. De mivel a térkép minden alkalommal változik, ezekre a képességekre nem is mindig van szükség. Ami kár, mert lehet, hogy egy fix világú, igazi metroidvaniaként még jobban működne a játék. Ez a tökéletes harcrendszer, ez a látványvilág többre hivatott, mint egy pár perces nekifutásokból álló, több óra után azért már könnyen megunható roguelike. A másik, amit kifogásolni lehet, a zene, ami ugyan hangulatos, de kicsit mégis olyan, mintha valaki félálomban ütögetett volna egy zongorát, és a helyszínek hangulata sem tér el kellőképpen. Kicsit egysíkú, sötét melankólia mindenhol, valódi csúcspontok nélkül.

Akit érdekel a roguelike műfaj, hogy mitől olyan jó, annak a Dead Cells tökéletes választás. Egy alapvetően egyszerű játék, de olyan kezelhetőséggel és harcrendszerrel, amelyet bármelyik 2D-s akciójáték megirigyelne. Már csak emiatt is érdemes játszani vele. Bár határozottan úgy érződik, hogy ez a koncepció többre hivatott, és hosszabb távon egysíkúvá válik, mégis műfajának – és az idei nyárnak – az egyik csúcsa, amit mindenképp érdemes kipróbálni. Ezek után pedig csak remélhetjük, hogy a Motion Twin tovább emeli a tétet, és ezekre az alapokra egy igazán epikus kaland-akciójátékot épít.

Pro:

• tökéletesre csiszolt irányítás és harcrendszer;
• addiktív roguelike játékmenet;
• gyönyörű grafikai megoldások és animációk;
• könnyed, helyén kezelt humor.

Kontra:

• a fejlődési rendszer túl hosszú távra lett kitalálva;
• néhány óra után egysíkúvá válik;
• a zenék lehetnének változatosabbak.

80

A Dead Cells PC, PS4, Switch és Xbox One platformokra érhető el.

dreampage