Dark Shounen
A könnyebbé válás legfőbb oka azonban az, hogy a Code Veinben az első néhány percet leszámítva sosem leszünk egyedül, egy gépi irányítású társunk (egy egyre növekvő menazsériából választhatunk) ugyanis mindig mellettünk fog küzdeni. Bár különösebben zseniális AI-t nem írtak hozzájuk, mindig igen hasznosak, és tényleg kiveszik a részüket a csatákból. Csak nagyon ritkán esnek le a pályákról (bár a katedrálisos pályán volt néhány ostoba vetődése Yakumónak), nem sebződnek a lávában küzdveés úgy általában jelentős sebzést képesek generálni. Ha egyetlen szörnnyel küzdünk, az általában nem tud hatékonyan reagálni a két irányból érkező sebzésekre, így a hátbaszúrások helyi, igen látványos megfelelőjét igen sokszor tudjuk bemutatni éles helyzetben is.
És persze az online kooperatív játéklehetőség sem hiányzik, így azokban a régiókban, ahol a főellenféllel még nem végeztünk, megidézhetünk egy másik játékost (ha jelszóval levédjük az invitációt, akár egy konkrét ismerőst is). Gépi társunk ilyenkor nem tűnik el, és trióban haladva tényleg ultrahatékonyanlehet vadászni, főellenfeleket irtani. Igazán kár, hogy társunk azonnal eltűnik, ha a főellenfél életereje elfogyott, így nem lehet neki megköszönni a segítséget, mint a Dark Soulsban – tényleg apróság ez, de tökéletesen megmutatja, hogy az a játék mennyivel aprólékosabban ki volt dolgozva.
Most, a teszt vége felé muszáj kitérnem a Code Vein világára és karaktereire, hisz ezek jelentik talán a legfőbb tematikus eltérést a hasonló programokhoz képest. Ki tudja miért, a legtöbb hasonló játék a Surge-től a Nioh-ig, a Remnanttól a Bloodborne-ig viszonylag kevés tényleges sztorit és párbeszédet tartalmaz, legfeljebb a következő feladatunkat részletezi valaki. Na a Code Vein nem ilyen, itt minden órára legalább tízpercnyi pofázás jut, idegesítően sok töltögetéssel és direkt lelassított mászkálós flashback szakaszokkal. Komolyan, volt olyan főellenfél, akinek a legyőzését követően nyolcszor töltött a játék, új és új cutscene-eket, mire ismét rendesen irányítani tudtam a karaktert!
És hogy miről zajlanak ezek a beszélgetések? A lehető legkoncentráltabb animés őrületről. Van itt minden: amnéziás karakterek, monológok a barátság erejéről, melodramatikus kiabálások, megható önfeláldozások, rongyokba csomagolt tinilányok görögdinnyényi mellekkel, koedukált fürdőzés egy forróvizes medencében, és persze logikátlan események egész sora. A konkrét események a távoli jövőben játszódnak, a csak szilánkosan ismertetett Nagy Összeomlást követően, amikor a szörnyek inváziója ellen egy vérre éhes parazitával feltámasztott embereket vetettek be. A szörnyeket sikerül is legyőzni, de az akciót vezető Királynő beleőrült mindebbe, és a civilizáció ellen fordul, igen hatékonyan. A játék jelenében az általunk ismert Föld a múlté, és aki a tüskékkel teli romok közé gázmaszk nélkül merészkedik ki, az maga is bestiává válik. Ez még nem minden: mindeközben a harcra gyártott vámpírok (a játék revenantnak hívja őket, de hát halhatatlan, vért ivó, hegyes szemfogú élőhalottak ezek) rabszolgasorba taszították az embereket. A játék amnéziás – és idegesítően néma – karakterünk feléledésével kezdődik, aki a meglehetősen kusza kezdést követően belekeveredik egy idealista hadjáratba, amelynek célja természetesen a világ megmentése lesz.
Nem állítom, hogy mindez kifejezetten érdekes – azt meg semmiképp, hogy a szedált tempójú jelenetekkel érdekesen lenne előadva –, de az biztos, hogy ezen a téren a Namco fejlesztői nem akartak utánozni senkit. És bár óriási szükség nem feltétlenül volt rá, egy elképesztő karaktertervezőt is a programba tettek (menet közben is limit nélkül használható), így hihetetlen figurákat lehet összerakni. Nem csak a pupillák színét és alakját állíthatjuk egy sereg opción keresztül, de a legvadabb szubkultúra-ruhákat is karakterünkre aggathatjuk. Az online találkozások alapján úgy tűnt, hogy a játékosok túlnyomó része női karaktert indít, azokat a lehető legkisebb szoknyákba, legcsipkésebb combfixekbe és legszűkebb latexpólókba nyomorítva.
A Code Vein nem rossz játék. Igaz, nem is kiemelkedően jó – ráadásul pont akkor jelent meg, amikor ebből a stílusból nincs hiány, és mások ezt sokkal jobban csinálják. A Surge 2 például hangulattalan program ugyan, de harcrendszere annyival feszesebb, annyival élvezetesebb, hogy még a randa robotokat is jobb aprítani meg csonkolni, mint az itteni, egyébként elég fantáziátlan ellenfeleket szeletelni. A Remnant viszont parádés újragondolása a Dark Souls-receptnek, és a távolsági harcra, meg a totális kooperatív-élményre koncentrálva a nyár egyik legjobb játéka lett. A Code Vein pedig… nos, derivatív, és szinte semmiben nem jobb a műfajalapítónál, de játszatja magát, és néha még szórakoztat is. Valahogy úgy sikerült, mint amilyen a GodEateris volt a Monster Hunterek mellett – ugyanaz, kicsit butábban, de miniszoknyás anime-csajokkal. Lesz, akinek pont ez kell.
A Code Vein PC-re, PlayStation 4-re és Xbox One-ra jelent meg.
Pro:
- Igen flexibilis fejlődési rendszer;
- az állandó társ jót tesz a játéknak.
Kontra:
- Nem elég precíz a harcrendszer;
- annyira anime, hogy az már néha fáj;
- néha pofátlanul durva másolás.
65
Grath
