Állati!

A lágy jazz-muzsika hangját csak a koszos ablakokat verő hideg eső hangja töri meg néha egy-egy nagyobb széllöket hatására. A lepukkant hotelszobában berendezett iroda nevetségesen igénytelen. A málló tapétára ragasztott régi újságcikkek és fényképek már sárgulnak, a könyveket a vastag porréteg alatt talán már felfalták a bogarak, az írógép érintetlenül fekszik az asztalon – csak a whiskeyvel teli poháron látszanak a törődő kezek nyomai. A depressziós, nyomorában cigarettázó magándetektív elalvási kísérleteit előbb régi, szörnyű esetek emlékképei szabotálják minduntalan – aztán pedig egy váratlan vendég érkezése vet véget a kókadtságnak. Egy kliens. Egy gyönyörű nő, tele titkokkal. És félelemmel. Santino tudja, hogy a nyálkás éjszaka hirtelen érdekessé vált – majd amikor elhangzik rég nem látott ex-felesége neve is, nyilvánvalóvá válik, hogy nem egyszerű éjszaka vár rá. De Santino így is elvállalja az ügyet, elvégre ő a metropolisz legmakacsabb embere. Illetve kakasa.

A Chicken Police megdöbbentő játék. Nemhogy a magyar fejlesztésű programok között nem találni hasonlót hozzá, de úgy általában is igen sokáig kell visszamenni az időben, hogy rokonára bukkanjunk. Ami a játékmenetet illeti, ez talán a Snatcher lehet, Hideo Kojima egyik korai remekműve, egy japán stílusú kalandjáték, amit itt-ott minijátékok tarkítottak. Ami a hangulatot illeti, természetesen a noir ponyvaregények, illetve ezek igényesebb – még ha oly klisés – filmes feldolgozásai szolgálnak alapul. A zene jazz, a cinizmus állandó, az éjszaka majdnem örökös, a hősök cseppet sem hősiesek, a nők gyönyörűek és veszélyesek, a rejtélyek pedig mindig nagyobb hálóban gabalyodnak össze, mint ahogy azt előre sejtenénk. A látvány fekete-fehér, kivéve persze, amikor egy vértócsa vöröse vagy egy vadító szempár smaragdzöldje feltűnik egy pillanatra.

[+]

Persze beletelik kis időbe, míg az efféle részletek feltűnnek, hisz bár csaknem minden más dolog Chandler, Cain és Ellroy méltán klasszikussá vált regényeit idézi, egy radikális különbség felett nem tud átsiklani a játékos figyelme. A Chicken Police karakterei ugyanis nem emberek, hanem állatok. Helyesbítés: a fejük állati, esetenként farkuk is van, de amúgy emberi testben vannak – vélhetően szimplán azért, mert fényképekből így könnyebben lehetett összevágni őket. Meghökkentő látvány egy emberi kacsóiban dossziét tartó, méretes szemüveget viselő kolibri titkárnő? Igen. Meglepődik bárki azon, hogy a kopókat egy igazi, tényleges, szó szerint értendő véreb vezeti? Nem. És ezek után mi is más lehetne a rejtélyek közepén álló végzetasszony, mint egy kecses cicalány?

[+]

A Kaptár nevű városrészből kilógott koldusszegény légy, a higiénikusnak a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető hotdogost vezető mosómedve, vagy épp a zugsebészetet és -morfiumbutikot üzemeltető bagoly (Dr. Bubó, naná) ezek után teljesen természetesnek hatnak, mint ahogy a füstös jazzklub bejáratát védő, francia akcentussal és végtelen udvariassággal beszélő kos is tökéletesen működik a játék univerzumában. Mivel a karakterek mind a fejlesztők fotóira illesztett fejekből állnak, semmiféle furry-jellegű fülledtség nincs a játékban – ízléstelenség helyett csak egyfajta abszurd pluszt ad a játéknak ez a megmagyarázhatatlan designötlet.

[+]

Ahhoz képest, hogy a játék központjának számító történetben a világ, illetve közelebbről, a város nem kap méretes szerepet, a Santino noteszében egyre szaporodó bejegyzések egy egész szépen kidolgozott környezetről és történelemről mesélnek. Nyilván a Disney-féle Zootopia sokaknak beugrott a fenti leírásból, de az mind hangulatában, mind megvalósítását tekintve igen messze áll a Chicken Police-ban látottaktól. Ez nem egy állatokkal előadott tanmese, hanem egy kedves tisztelgés a noir-ősök előtt; talán kisebb tétekkel, mint amit e stílus nagyjaitól megszoktunk, de így is van a gyilkosságtól a prostitúcióig minden – éppcsak ez mókás módon (és rengeteg szójátékot szülve) állatokkal van előadva.

Emberi!

Korábban említettem a Snatchert, mint a Chicken Police legközelebbi rokonát, de az az igazság, hogy ez sem tökéletes párhuzam. Igen, e játék nagy része is beszélgetésekből, illetve a környezet tanulmányozásából áll (és ahogy ott, úgy itt is érdemes minden(ki)re többször is kattintani!), és az általában akciódús minijátékok itt sem különösebben élvezetesek, de itt nincs tárgyhasználat, nincsenek fejtörők és nincsenek egyéb, klasszikusan kalandjátékos elemek sem. Sonny, illetve cimborája, Marty igen hosszú napja jobbára egyetlen városban zajlik – a térképen lehet a releváns helyszínek között utazgatni. A karakterekkel elbeszélgetve tudjuk tovább húzgálni a központi rejtély szálait – aztán amikor valaki beleegyezik egy alaposabb vallatásba, még két opció nyílhat meg nála: a más karakterekkel kapcsolatos véleményének kikérése, illetve egy formális, pontozott, az L.A. Noir-t idéző kihallgatás.

[+]

Mivel tárgyhasználat nem lesz, így pixelvadászat nincs (legfeljebb a játékmenetre ki nem ható gyűjtögetnivalók kedvéért), és végleg elakadni, netán meghalni sem lehet. Igaz, egyik-másik, időre menő minijátékot el lehet rontani, de ezzel csak pár másodpercet veszítünk. Ezek a minijátékok amúgy nem túl erősek: kétszer kell majd a kocsiból lövöldözni (nem a ránk fenekedőkre, hanem szigorúan az üldöző kocsira), van egy kötélből szabadulás (a Füles magazinból ismerős módon), illetve egy ízben egy róka eszkortlány hátán kell szép lassan felhúzni egy apró fekete koktélruha zipzárját.

[+]

Mivel a játék nagy része beszélgetésből, kikérdezésből és vallatásból áll, természetesen elsőrendű fontosságú volt, hogy e részek jól szórakoztatóak és érdekesek legyenek. Szerencsére ez sikerült: a Chicken Police a noir-kliséket kifejezetten érdekesen keveri, olyannyira, hogy hiába van megannyi utalás a nagy rejtélyre, annak pontos mivolta a legtöbb játékosnak csak a karakterekkel együtt fog kiderülni. Utólag lehet mondani, hogy panelekből épül fel, de ha ezt elsőre nem veszi észre az ember, akkor nem mindegy? A végigjátszás nekem amúgy csaknem nyolc óra volt, és tetszett annyira a játék, hogy rögtön nekiálltam még egyszer, hogy összekaparjam a hiányzó gyűjtögetnivalókat is.

[+]

A karakterek – a főszereplőket leszámítva – ugyan nem mélyen kidolgozott karakterek, de a szövegük van olyan vicces, a szinkronjuk van olyan minőségi, hogy ez cseppet sem zavaró. Legyen szó az ostoba rendőrsülről és rendőrsünről, a mind morális, mind biológiai szempontból patkány bűnözőről, vagy mondjuk a mindent tudó hód újságárusról, a fura figurák azonnal a szívembe másztak. A Chicken Police elképesztően minőségi angol szinkronnal rendelkezik, sokkal nagyobb költségvetésű játékok egész tömegét felülmúlva ezen a téren; érződik, hogy a szinkronszínészek is élvezték a nem mindennapi szövegeket, a konstans állatkodást, a kotkodácsoló káromkodásokat. Mind az angol, mind a magyar feliratot sokat használtam, és érdekes módon az előbbi jött be jobban; bár a magyar szövegben is tenyésznek a kiváló (és jobbára lefordíthatatlan) szójátékok, néhány helyesírási hiba, illetve pár, kicsit természetellenesen ható mondat miatt inkább úgy tűnt, hogy magyarra, és nem magyarról lett fordítva a program.

Ez persze csak a kákán csomót keresés, az objektívnek látszódni akaró újságíró picsogása. Merthogy az a helyzet, hogy a Chicken Police egy különleges játék lett – végre valaki nem arra használta a visual novelek és kalandjátékok határvidékét, hogy egy, az elviselhetőség határain túlmenően komplex sci-fi történetet, vagy egy fétispornóval teli szexmesét mutasson be. Szívesen vettem volna, ha jóval hosszabb a történet (ha lesz folytatás, és nem látogathatjuk meg a Kaptárt, fel fogok háborodni!), és ugye amikor valami ilyesmivel zárom a cikket, akkor egyértelmű: a Chicken Police érdemes a végigjátszásra!

A Chicken Police: Paint it Red PC-re, PlayStation 4-re, Switch-re és Xbox One-ra jelent meg. A program természetesen játszható az újgenerációs konzolokon is.

Pro:

• Fantasztikus szinkron;
• szórakoztató karakterek;
• kifejezetten érdekes, csak utólag klisés sztori.

Kontra:

• A minijátékok a játék leggyengébb részei;
• túl egyszerű a végjáték.

80

Grath