Új hozzászólás Aktív témák

• #16 rankesz veterán PazsitZ #15

  Új Válasz 2007-06-18 16:15:37 #16

  Új hozzászólás

  Összes hozzászólása itt Válaszok az összes hozzászólására itt Válaszok erre a hozzászólásra

  Privát üzenet küldése

  

  rankesz

  veterán

  válasz PazsitZ #15 üzenetére

  Hát ez a lény dolog...
  Kezd kicsit érdekes lenni, olyan mintha már velem is megtörpént volna...
  
  GUGA ezt nem te írtad? Réges rég találtam egy sztorizós fórumon és megtetszett:
  ASZTRÁL FÜRDŐ
  
  
  Egy apró reccsenés jelezte, hogy ismét meglátogatott.
  
  Akit öreg, kiszáradt bútorok vesznek körül, gyakorta hallhatja ezt a hangot. A fa így nyújtózkodik, ha melege van, és így húzza össze magát, ha egy hideg huzat végigsuhan rajta.
  
  De ez más volt.
  
  Felriasztott álmomból ez az apró reccsenés. Talán így akart az öreg szekrény, vagy az íróasztal figyelmeztetni, hogy Ő újra eljött hozzám.
  
  Mikor kinyitottam a szemem, csak a csendes, sötét szobámat láttam, amely békésen szunyókált az éjszaka legsötétebb órájában. Azonnal rádöbbentem. Igen, azonnal belém hasított a felismerés, hogy szörnyű hibát követtem el. Én tudatlan! Valószínű, hogy álmomban helyezkedhettem el ilyen szerencsétlenül, hogy kiszolgáltassam magam az Ő perverz hajlamának. Hason feküdtem. Kezeim, lábaim behajlítva, fejem a kispárnán, balra fordítva. Ha valaki most fentről nézne, úgy látna engem, mintha egy hegymászó pihent volna meg egy pillanatra, miközben a hatalmas Párna-hegységet igyekezett volna megmászni.
  
  De miért nézne valaki engem felülről?
  De miért néz engem valaki felülről?
  
  Viszonylag gyorsan reagálok, mikor megérzem a jelenlétét. Megpróbálok hirtelen megfordulni, hogy a szemébe nézhessek, vagy legalább az arcába, ha van neki olyan. Hihetetlenül lassú lehet számára, amit teszek, mert érzem, ahogy a bizsergető bénaság érzése végigfolyik rajtam, és a nyakamnál fogva a párnához szorít. Roskatag ágyam megadóan roppan, ahogy az erő, ami már elkerülhetetlenül fogva tart, szinte beleprésel a rugók és deszkák bizarr csontváz-szerkezetébe.
  
  Nem fáj.
  Nem félelmetes.
  De megalázó.
  
  Számtalanszor átéltem már, nem is tudom, hogy mikor jött el először. De tudom, hogy Ő ezt élvezi. Vagy kénytelen ezt tenni velem, hogy életbe maradjon. Nem tudom. Hatalma van felettem, és nem tudja megállni, hogy ezt ne éreztesse velem. Nem gonosz, nem kárörvendő, csupán vizsgál engem, tanulmányozza a bennem lassan örvénylő gyűlöletet. Mert a gyűlölet lassan elindul, hiszen tudom, hogy belém fog hatolni.
  
  Megpillantom a lepedőn a saját kezem, ahogy élettelenül fekszik az arcom mellett. Összpontosítok. A gyűlölet erejét, az egyetlen megmaradt energiaforrásomat próbálom a halott kezembe préselni. Hiába. Testem semmilyen parancsot nem hajlandó követni, csak az agyam él, csak az agyam küzd. Aztán rájövök, hogy milyen ostoba is vagyok. Eddig sohasem sikerült még ellenállnom, viszont ezzel a görcsös ellenállásommal, fortyogó bosszúvágyammal pontosan azt értem el, amit Ő akart.
  Felizgattam.
  
  Villámcsapásként ráz meg, ahogy belém zuhan. A testemen végigáramlik ez a förtelmes érzés.
  Taszítom, utálom, gyűlölöm.
  
  DÖGÖLJ MEG!
  A K@RVA ANYÁD!
  TAKARODJ!
  ENGEDJ EL!
  
  Vadul vonaglok, illetve csak az agyam vonaglik, mert a testem nem reagál semmilyen ingerre, de Ő csak tobzódva fürdik, hempereg a testemben, szívja az energiámat.
  
  Ordítanék, hogy elég te szemét, mocskos, rohadt állat, de a szám nem nyílik, hang nem jön ki a torkomon.
  Megadom magam.
  
  Áramütés.
  Hirtelen kitisztul az agyam.
  A gyűlölet elillan, mintha sosem lett volna.
  Vadul görcsbe rándulok.
  Most sikerül.
  Már nincs itt senki.
  Elment.
  
  Lassan hanyatt fordulok, és körülnézek a szobában.
  A bútorok csendbe burkolódznak. Jobb most csendben maradni, biztos ezt gondolják. Csak most veszem észre, hogy a szívem vad kalapálása kezd alább hagyni. A tüdőm majd szétreped a feszültségtől, de egy pár lélegzetvétel után már minden nyugodt és csendes körülöttem.
  
  Megalázottan fekszem, mint egy olyan vesztes, akinek esélye sem volt a küzdelemben.
  Nyomorult vagyok, legyőzött, megerőszakolt és fáradt.
  
  Már nem keresem az álmok megnyugtató menedékét.
  Régóta tudom, hogy ez a Valóság.
  
  Hallom, tisztán hallom az utcán elsuhanó autók tompa zúgását, a hajnalban hazatántorgó részegek nyomott, zagyva morajlását és gurgulázó röhögésüket, és hallom az udvaron a légkondicionáló gépek halk zizegését is.
  
  Tudom, hogy nem álmodtam.
  Ez itt a Valóság.
  
  A szomszéd lakásban felsír egy csecsemő.
  Hangosan, rekedten, követelődzően.
  
  Bárcsak vele sírhatnék én is...
  

Új hozzászólás Aktív témák