Bevezető...

Személy szerint szkeptikusan állok ahhoz, ha egy játékot eleve azzal adnak el, hogy X Y’s hipiszupi játék, de az őrült nyugatizált japán játékokért oda vagyok. Kétes érzésekkel vettem a kezembe a Vanquish-t, amit azzal próbáltak eladni, hogy Shinji Mikami nevét rápakolták, illetve, hogy reformálja Duck & Cover játékokat.
Mindenek elött egy rövid jellemzés a játékról: Tyűűűűűűűű-hü-hü-hü-hűűűűű...

Akiknek ebből nem jött le, bővebben is kifejteném. A játék legeleje egy új típusú páncél és fegyverrendszer végső tesztjével indul (tutorial), amit mindenképp érdemes végigcsinálni, ugyanis nem vette át a megszokott Gears irányítást. Már a tutorial közepén megkapjuk az első pofonokat az arcunkba, ugyanis a játékban a bullet-time lehetőségen nem feltétlenül csak opcionális, ha vészesen lecsökken az életerőnk, alapjáraton átvált a játék. E mellé még meg is magyarázzák, hogy ez bizony nem csak azért van benne, mert a játékok 90%-ában alap, hanem mert a ruha felturbózza az idegrendszerünket egyfajta végső védelmi mechanizmusként. Másodfokon bemutatja a boost rendszert, ami segítségével fedezékről fedezékre csúszkálhatunk, illetve hogy ez továbbra is egy shooter, így míg a Gears of War 3 speciális kiadású gamepadján csak B gomb lesz, itt nem igazán lesz lehetőségünk bevetődni a harc kellős közepébe, és a közelharcot erőltetni. A közelharci támadások a gears láncfűrészéhez hasonlóan egységesen pusztítóak, de miután a ruha minden mozdulatunkat, így a „kivégzéseket” is segíti, azonnal túl is hevül, és addig nem igazán fogjuk tudni használni, míg teljes nyitottság mellett le nem hűti a rendszereit.

Az első benyomások után egy meglehetősen hosszú intro alatt átéljük, ahogy egy űrbéli kolóniából halálsugárral kiirtják San Diegot, szétkapják a Goldengate-et, és szó szerint pirosra festik a várost. Ezek után egy Viktor nevű gonosz diktátor (kacc) kijelenti, hogy mindez jelzésértékkel történt. Az amerikai elnök asszony, egyfajta keresztezése Hillary Clintonnak és a 24 elnök asszonyának, teljes körű inváziót indít a támadást indító égitest ellen. Itt csatlakozunk a sztoriba, ugyanis a ruhát kifejlesztő professzort idő közben elrabolják, és vissza kell szereznünk. A történet során folyamatosan kapjuk az erősítést az amerikai haderőtől, és megállás nélkül harcol mellettünk egy egész osztagnyi golyófogó, valamint egy kemény parancsnok.

Itt el is indul a hullámvasút. Szépen lassan felhúz minket a legmagasabb pontra (intro), majd egy elegáns mozdulattal lelök, anélkül, hogy akár csak azt is mondaná, hogy aaaapa kezdőőőődik!!!! Kijutunk a hajónkról és meglepetésünkre nem pörög fel a történet a következő pályákon keresztül, mert konkrétan nics hova, háború van. Mindenhol golyók repkednek, néhol pedig vagy mi, vagy tranzisztorok. Ahogy jön az első próbatétel, gethek robotok hordái rohangásznak fedezékről fedezékre, több oldalról próbálkoznak, és úgy közelítenek. Első meglepetésem még a demoban ért, itt nem igazán működik a lassan kikapok egyet-egyet, majd átcaplatok a fél méterrel arrébb lévő fedezékhez. Itt a csatatér nem olyan kicsi és előre kialakított, mint az etalonban, mondhatni sokkal kaotikusabb a sokszor tízszer több résztvevő miatt. Itt tényleg arra van szükség, hogy pillanatok alatt átkerüljünk a csatatér másik oldalára. És itt a játék sava borsa. A páncélba beépített hajtóműnek köszönhetően pillanatok alatt megtehetjük ezt, de akár be is robbanhatunk az ellenfél sorai közé, egy kiszemelt áldozatot felrúgva az égbe, majd egyből utána időt belassítva a többieket végigsorozva az aktuális fegyverünkkel. Egyszerűen frenetikus az élmény mindeközben. Iszonyatosan intuitív az irányítás, észre se vesszük, hogy nem a megszokott gombokat nyomkodjuk eközben.

Konklúzió...

Az arzenálunk meglehetősen kicsi, két dolgot tekintve: csak három féle fegyver lehet nálunk, illetve a használható fegyverek száma sem túl sok. Mindezt azzal a magyarázattal kapjuk, hogy a fegyverek a ruhához lettek tervezve, és mind egytől egyig prototípusok, bár így számomra nem volt túl érthető, hogy miért vannak elszórva mindenfelé tucatjával, illetve hogy a ruha egyszerre csak három tervrajzot tud eltárolni egyszerre. A teljes arzenálunk olyan szokásos fegyverekből épül fel, mint a könnyű géppuska, nehéz gépágyú, sörétes, rakétavető vagy egy-két hipi-szupi japanizált fegyver, mint a nyílpuska, amivel célzol, majd felfelé lő, és gyönyörű csíkban ívesen találja el az ellenfeleket. Úgy éreztem magam, mintha valami újszerű Gundam játékban lennék.

A vizuális megjelenésre nem igazán lehet panasz, maximum a béna blur az, ami zavaró tud lenni. Semmi Platinumos túlzással nem találkoztunk, nem volt vérfürdő vagy túlzottan töltött szexualitás a játékban, mint más címeknél. A quicktime eventek mind egytől egyik bukták lesznek elsőre, annyira látványosan és igényesen kidolgozott az összes, és a játék mellett szóljon, (vagy ne) hogy olyan esetekben, ha nem sikerül az event, nem kell előröl kezdenünk a tizenkilenc gomb egymás utáni lenyomkodását Simon mondja stílusban, hanem bárki bevégezhető mezei sebzéssel is. A zene néha nagyon hozzáad a hangulathoz, néha nagyon zavaró a japán midiszerű prüntyögés. A fegyver hangok teljesen korrektek, de a szinkron egyszerűen banális. De azon a szinten banális, hogy ha a fejlesztőknek kiadták, hogy legyenek nagyon kemény egy soros szövegek, ők kimentek a helyi könyvesboltba, ahol megkeresték a „one-liner” részleget, nyugodtan elsétáltak az „Ahhhnold” könyve mellett, ránéztek a Steven Segal könyvre, kezükbe vették, és elolvasták a Jason Statham könyv hátulját, majd letették, és berakták a kosárba a Lorenso Lamas korai évei könyvet, majd erre alapoztak. Lehet az volt az a túlzás, amit az előbb hiányoltam? Egyszerűen azon a szinten volt, amikor már nyöszörögtünk a fájdalomtól, akár a főhős, akár a támogató karakterek szólaltak meg. Ami pedig a sztorit illeti, még nem tudtam eldönteni, hogy mi is történt. Vagy briliánsan megkomponált felvezető egy mégbrilliánsabb játéksorozathoz, vagy egyszerűen csak tényleg 5 sorban elmesélhető a sztori a végkifejletig, ahol pedig az outro mindent visz.

Végül pedig a hiányosságok. A Bayonetta egy másik műfaj, ott a végigjátszás, a sztori, az összevisszaság mind a játékhoz és a stílushoz tartozik. Azt igenis végig fogod játszani többszörösen, csak hogy minden fegyver, minden képesség ki legyen maxolva, hogy a tizenötödik kosztüm is meglegyen. Itt egy végigjátszás alatt kimaxolod a fegyvereket, és ennyi. Ha újra végigjátszod, csak a magasabb nehézség miatt fogod, és itt a játék legnagyobb negatívuma. Nincs sem kooperatív, sem kompetitív multi, ami az újrajátszási élményeket megadná. Ha biztosra vennénk, hogy lesz folytatás, ha lenne coop, már ott figyelne a polcomon a collectors, elvégre az év egyik legnagyobb meglepetése lett a játék.

Mindezek után amit még fontos kiemelni, az a fejlesztő Platinum. Összesen négy játékot hoztak össze eddig, olyanokat, mint a Vanquish, a Bayonetta, vagy a Mad World. Megmutatták rátermettségüket, és sokoldalúságukat, amiben eddig sem kételkedtünk, elvégre olyan nevek vannak a csapatban, mint Shinji Mikami, Atsushi Inaba, vagy Hideki Kamiya. Mit várhatunk ez után? Egy új részt cooppal, és még egy jópár hasonlóan EREDETI játékot, mint az előbb felsoroltak.

A játék Xbox360-as verzióját a Konzolvilág konzol webáruház és szaküzlet biztosította a számunkra, ahol ti magatok is beszerezhetitek a legújabb játékokkal együtt.