Bevezető...
Személy szerint szkeptikusan állok ahhoz, ha egy játékot eleve azzal adnak el, hogy X Y’s hipiszupi játék, de az őrült nyugatizált japán játékokért oda vagyok. Kétes érzésekkel vettem a kezembe a Vanquish-t, amit azzal próbáltak eladni, hogy Shinji Mikami nevét rápakolták, illetve, hogy reformálja Duck & Cover játékokat.
Mindenek elött egy rövid jellemzés a játékról: Tyűűűűűűűű-hü-hü-hü-hűűűűű...
Akiknek ebből nem jött le, bővebben is kifejteném. A játék legeleje egy új típusú páncél és fegyverrendszer végső tesztjével indul (tutorial), amit mindenképp érdemes végigcsinálni, ugyanis nem vette át a megszokott Gears irányítást. Már a tutorial közepén megkapjuk az első pofonokat az arcunkba, ugyanis a játékban a bullet-time lehetőségen nem feltétlenül csak opcionális, ha vészesen lecsökken az életerőnk, alapjáraton átvált a játék. E mellé még meg is magyarázzák, hogy ez bizony nem csak azért van benne, mert a játékok 90%-ában alap, hanem mert a ruha felturbózza az idegrendszerünket egyfajta végső védelmi mechanizmusként. Másodfokon bemutatja a boost rendszert, ami segítségével fedezékről fedezékre csúszkálhatunk, illetve hogy ez továbbra is egy shooter, így míg a Gears of War 3 speciális kiadású gamepadján csak B gomb lesz, itt nem igazán lesz lehetőségünk bevetődni a harc kellős közepébe, és a közelharcot erőltetni. A közelharci támadások a gears láncfűrészéhez hasonlóan egységesen pusztítóak, de miután a ruha minden mozdulatunkat, így a „kivégzéseket” is segíti, azonnal túl is hevül, és addig nem igazán fogjuk tudni használni, míg teljes nyitottság mellett le nem hűti a rendszereit.
Az első benyomások után egy meglehetősen hosszú intro alatt átéljük, ahogy egy űrbéli kolóniából halálsugárral kiirtják San Diegot, szétkapják a Goldengate-et, és szó szerint pirosra festik a várost. Ezek után egy Viktor nevű gonosz diktátor (kacc) kijelenti, hogy mindez jelzésértékkel történt. Az amerikai elnök asszony, egyfajta keresztezése Hillary Clintonnak és a 24 elnök asszonyának, teljes körű inváziót indít a támadást indító égitest ellen. Itt csatlakozunk a sztoriba, ugyanis a ruhát kifejlesztő professzort idő közben elrabolják, és vissza kell szereznünk. A történet során folyamatosan kapjuk az erősítést az amerikai haderőtől, és megállás nélkül harcol mellettünk egy egész osztagnyi golyófogó, valamint egy kemény parancsnok.
Itt el is indul a hullámvasút. Szépen lassan felhúz minket a legmagasabb pontra (intro), majd egy elegáns mozdulattal lelök, anélkül, hogy akár csak azt is mondaná, hogy aaaapa kezdőőőődik!!!! Kijutunk a hajónkról és meglepetésünkre nem pörög fel a történet a következő pályákon keresztül, mert konkrétan nics hova, háború van. Mindenhol golyók repkednek, néhol pedig vagy mi, vagy tranzisztorok. Ahogy jön az első próbatétel, gethek robotok hordái rohangásznak fedezékről fedezékre, több oldalról próbálkoznak, és úgy közelítenek. Első meglepetésem még a demoban ért, itt nem igazán működik a lassan kikapok egyet-egyet, majd átcaplatok a fél méterrel arrébb lévő fedezékhez. Itt a csatatér nem olyan kicsi és előre kialakított, mint az etalonban, mondhatni sokkal kaotikusabb a sokszor tízszer több résztvevő miatt. Itt tényleg arra van szükség, hogy pillanatok alatt átkerüljünk a csatatér másik oldalára. És itt a játék sava borsa. A páncélba beépített hajtóműnek köszönhetően pillanatok alatt megtehetjük ezt, de akár be is robbanhatunk az ellenfél sorai közé, egy kiszemelt áldozatot felrúgva az égbe, majd egyből utána időt belassítva a többieket végigsorozva az aktuális fegyverünkkel. Egyszerűen frenetikus az élmény mindeközben. Iszonyatosan intuitív az irányítás, észre se vesszük, hogy nem a megszokott gombokat nyomkodjuk eközben.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
