Buli, haverok, DeliriumXL!
Az Insomniac fejlesztőcsapat idén volt húsz éves, és ennyi idő alatt már igazán rájöhettek volna ők is, hogy igazán az őrült humor, az állandó akció és a színekben tobzódás áll nekik igazán jól. Nem véletlen, hogy legnagyobb sikereiket a Ratchet-szériával érték el, és talán az sem, hogy legújabb alkotásuknak is az a legnagyobb erénye, hogy ezekre a pillérekre épít. Igaz, az a régi híveknek talán meglepő lehet, hogy most nem a Sony konzolján, hanem a Microsoft gépén találkozhatunk vele, de ez a tény természetesen nincs kihatással a Sunset Overdrive minőségére. A játékot ihlető eredeti leírás, a „rock and roll világvége” leírás megdöbbentően jól illeszkedik a programra, amely egy káoszba és küzdelembe zuhanó, szörnyekkel teli városba, Sunset Citybe repíti a játékost.
Itt persze nem valami atombomba vagy kísérleti laborból elszabadult vírus okozza a gondokat, hanem egy új energiaital, amelynek egyik apró, véletlen mellékhatása az, hogy a fogyasztók szinte azonnal narancsszín szörnyetegekké alakulnak. A kiváló marketingkampánynak köszönhetően a „fertőzés” végigszalad az egész városon, alig néhány ember marad életben, köztük természetesen hősünk is, a névtelen, általunk létrehozható, öltöztethető takarító. Mint a régi mondás tartja (?) bajban ismerszik meg a szuperhős, és miután kis szerencsével sikerült túlélnünk az Overcharge DeliriumXL ital által kirobbantott első szörnyinváziót, csatlakozhatunk egy parányi ellenálló csapathoz, hogy a) valahogy életben maradjuk, b) esetleg megmentsünk másokat, és c) ha nem nagy megerőltetés, valahogy takarítsuk ki a vérszomjas lényeket a napfényes városból.
Persze küzdelmünk nem lesz egyszerű, néha saját bénaságunk okozza majd vesztünket, másszor pedig a finoman szólva is excentrikus szövetségesek okoznak méretes galibát. És persze ott vannak a narancsszín, OD névre keresztelt szörnyek (változatos méretekben, azonos agresszivitási szinttel), a pár óra alatt megalakult high-tech rablóbandák és a nemsokára megérkező energiaital-gyártó cég, a FizzCo robot rendfenntartói is. Illetve mindent elpusztító robotkutyák, egy cserkészekből álló diktatórikus szervezet, a korhűséget túlzásba vivő live-szerepjátékosok, minden idők legellenszenvesebb egyetemistái és egy rakat másik fura karakter… A meglehetősen nagy, de képességeinknek köszönhetően elég gyorsan átszelhető város telis-tele van ikonokkal, melyek központi missziókat, mellékküldetéseket, kihívásokat, versenyeket és gyűjtögetnivalókat jelölnek; vagyis e téren nincs sok meglepetés.
A játékmenet egyik legfontosabb eleme a közlekedés. Bár a város tele van gazdátlan autókkal, a vezetés nem elég rock and roll hősünknek, így ez a lehetőség kiesik, ehelyett a mindeddig lappangó akrobatikus képességei kerülnek előtérbe. A legfontosabb képességünk a korlátokon, síneken, tetőkön, való siklás, a gördeszkás játékokból ismert grindelés lesz; ezt tudjuk hatalmas ugrásokkal, korlátgyakorlatokkal, vízszintes falonfutással, illetve később kis repüléssel és egyéb extrákkal kombinálni. Noha hősünk itt sosem fog olyan lendülettel közlekedni, mint a Prototype 2 szó szerint repülni tudó főhőse, és nem ugrik majd kilométereseket, mint a Crackdown feltápolt ügynöke, kis gyakorlással parádés mozdulatokat adhatunk elő. Két-három órányi rutin kell csak ahhoz, hogy a föld érintése, vagy akár lelassulás nélkül jussunk el a város egyik széléről a másikra. Az első pillantásra posztapokaliptikusnak tűnő környezet nemsokára egy ugratókkal és folyosókkal teli játszótérré változik.
A változatos mozgásra szükség is lesz, mert a Sunset Overdrive hiába használ külső kamerát és tűzfegyvereket, annyira messze áll egy fedezékharcot használó tipikus akciójátéktól, amennyire az csak lehetséges. Életben maradásunk legfőbb záloga az állandó mozgás: eközben mi pontosabban célzunk, ellenfeleink csak nehezen tudnak utolérni minket, és a magasból sokkal jobban látszanak a lőszert vagy gyógyító ikont tartalmazó ládák is. Igaz, mindennek eredménye sokszor az, hogy egy viszonylag rövid vezetéken csúszkálunk ide-oda, folyamatosan lövöldözve az alattunk tomboló hordára (az akrobatika azért is fontos, mert egyes fejlesztések, támadási lehetőségek csak akkor elérhetőek, ha Style-mércénk elég magas szinten van). Hiába a használattól fejlődő őrült fegyverek, a hősünkre, illetve a fegyverekbe aggatható kiegészítők, sajnos maga a harc igen egyszerű lett. Különösebb taktikára az állandó mozgáson túl legfeljebb egy-két főellenfélnél van szükség, az automata célzás néha már zavaróan erős, így a küzdelmek viszonylag hamar elveszítik varázsukat.
Bár néha rá vagyunk kényszerítve, a földön való álldogálás bizony nem célravezető taktika. [+]
Ez pedig sajnos csak még feltűnőbb az igencsak repetitívvé váló küldetések fényében. Lényegében mindegyik arról szól, hogy valahová el kell mennünk, és ott fel kell markolnunk valamit, vagy, jóval gyakrabban, ki kell nyírnunk néhány tucat ellenfelet. Igaz, néha van csapdalerakással fűszerezett bázisvédelem, vonatkergetés, lázcsillapító és piócák által keltett rémálom, hajókísérgetés vagy mondjuk egy-egy rém egyszerű repülős szakasz, de ezek vagy nincsenek igazán kidolgozva, vagy – a bázisvédelem esetében – annyiszor ismétlődnek, hogy az ember megunja őket.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
