A fény és a sötétség harca

Az első pillanatban, amikor meglátjuk az Ori and the Blind Forest nyitójelenetét, tudatosul bennünk, hogy ez nem egy újabb egyszerű indie cím, nem egy sokadik, egyediségre törekvő, de valójában semmi újat nem mutató platformer. Az ugyanis már a legelején nyilvánvalóvá válik, hogy a Moon Studios első produkciójába ölt négy év fejlesztési idő minden egyes perce hasznosan telt. Ennyire összeszedett, koherens 2D világot és hangulatot már nagyon régen nem láttunk videojátékban, a lenyűgöző prezentáció pedig könnyedén söpri félre azt a tényt is, hogy a játék története valójában közhelyekből építkezik. A sötétség és a fény háborúját ugyanis már számtalanszor láthattuk máshol, másképp, de ilyen formában még biztosan nem.

Nibel vidékén járunk, a hatalmas, csodálatos erdőt a fény gigantikus fája látja el élettel és energiával. Ám egy napon hatalmas vihar sújt le a tájra, a nagy fáról pedig egy levél szakad le, és távoli területre sodródik a szélben. Az erdő egyik lakója, egy barátságos lény talál rá, és kiderül, nem egyszerű falevélről van szó. A fényes kis teremtmény Ori, az élet fájának gyermeke, aki így most nagy veszélybe került. A kedves erdőlakó magához veszi az árvát, és szeretetben neveli... egészen addig, amíg a sötétség vissza nem tér. Az erdő haldokolni kezd, nincs élelem, korhadnak a fák, kis macskaszerű főhősünk pedig csakhamar egyedül marad a veszélyes világban. Utolsó esélye, hogy elindul oda, ahonnan minden ered, és megpróbálja feltámasztani az erdőt éltető fényt. Ehhez azonban számos veszélyt kell leküzdenie, de nemcsak neki, hanem nekünk játékosoknak is, a szó legszorosabb értelmében.

A főszereplő kezdetben csak a legalapvetőbb képességekkel rendelkezik. Nem elég gyors, nem elég agilis, és támadni sem tud a világban csúszó-mászó ellenfelekre, azonban hamarosan segítőtársra lel. A fény nem hunyt ki teljesen az erdőben, maradványai olyan lelkek, akik további képességekkel ruházzák fel a kis főhőst, így olyan helyekre is eljuthatunk a világtérképen, amik korábban zárva voltak. Az Ori a "Metroidvania" stílusú játékok legjobb elemeit ötvözi: a szerteágazó világban úgy nyílnak meg a különböző útvonalak, ahogy karakterünk egyre erősebbé és ügyesebbé válik. Falon futás, dupla ugrás, erősebb támadás, több mágikus energia, vitorlázás és még egy sor képesség vár megnyitásra, így végül nagyon hosszú időt tölthetünk ebben a mesebeli labirintusban, ha minden titokra és felszedhető extrára igényt tartunk.

Mindez azonban nem pusztán navigáció kérdése. A térkép ugyanis nem jelzi, pontosan milyen veszélyeken és ellenségeken kell átküzdeni magunkat egy-egy mellékjárat eléréséhez. Mindig résen kell lennünk, a színes erdei világba ugyanis jobbára beleolvadnak az ellenfelek, és ha meggondolatlanul rohanunk előre, könnyen halál fiai lehetünk. Itt mutatja ki a játék igazán a foga fehérjét: az Ori rendkívül nehéz, minden körülmények között pixelpontos ügyességet és villámgyors reflexeket kíván. A karakter fejlesztése, az új képességek megszerzése nem könnyít, inkább csak bonyolít a dolgokon, ugyanis még több mozdulatot kell ismernünk és pontosan, hibátlanul végrehajtanunk. Tévedés ne essék: ez egy nagyon kemény, könyörtelen platformer, a hiba pedig a legtöbb esetben azonnal halált jelent.

Halál minden sarkon

A kihívás olyan magas szintű, hogy néhány jelenet és szekvencia esetében kifejezetten túlzónak érződik. Jó példa erre az a pillanat, amikor egy hatalmas fából kell kimenekülni, folyamatosan menekülve a felfelé tóduló áradat elől. Minden ugrást hibátlanul kell végrehajtani, a csak percekkel korábban megszerzett új képességet profi módjára kell alkalmazni, mindezt több percen keresztül pihenés vagy mentési lehetőség nélkül. A játékban nem is a főellenségek vagy a hagyományos értelemben vett harc, hanem az ilyen vegytiszta ügyességi részek jelentik a kihívást, és őszintén szólva néhol túlzottan is szigorú. Nem kizárt, hogy sokan egyszerűen elakadnak majd a játékban. A nehézség nem skálázható, tehát semmiféle könnyítés vagy segítség nem vehető igénybe.

Az Ori a fentiek ellenére mégsem válik frusztráló játékká, ennek pedig két fő oka van. Az egyik az okosan megtervezett mentési rendszer. A főhős energiájával ugyanis úgynevezett lélekkapcsokat (Soul Link) tud képezni bárhol a világban, és ezek szolgálnak mentési pontokként. Így nem adott helyekre kerülünk vissza halál esetén, hanem mi magunk szabhatjuk meg, hol legyen az aktuális respawn pozíció. Egy-egy nehezebb részen akár ugrásonként is menthetünk, ha van ehhez elég energia, illetve ha nem egy rohanós-menekülős szekvenciáról van szó. A másik ok pedig maga az irányítás, ami tulajdonképpen tökéletes lett. Ennyire jó, közvetlen, érzékeny és gyors, pontos kezelést talán a Super Meat Boy óta nem láttunk mászkálós játékban. Éppen ezért, bár az Ori tényleg nagyon nehéz játék, sosem az irányítás hibájából halunk meg, ez mindig a saját ügyességünkön múlik.

A pontot végül a már említett professzinális tálalás teszi fel az i-re. Nibel erdejében minden él és mozog, minden pillanatban. Az elmosott előtér, a háttér, a finoman pulzáló, változó színvilág egészen álomszerű képet fest a képernyőre. Az erdő tele van élettel, de olyan okosan van megalkotva minden tereptárgy, hogy sosem fogunk elveszni a részletek kavalkádjában. Ori maga fényes és fehér, így szó szerint világít a tájon, a nagyon finom, aprólékos animációknak köszönhetően pedig az is mindig egyértelmű, hogy épp mi történik. Full HD felbontás és nagy képátló esetén szinte olyan a hatás, mintha egy kis akváriumba vagy diorámába néznénk bele. Gyönyörű a víz és az egyéb képi effektek is. A grafikát atmoszférikus, melankólikus, mégis felemelő soundtrack egészíti ki, ami a pillanat hangulatához alkalmazkodik. Csendes részeken háttérbe húzódik, míg ha komoly akció van, hangosan zengnek a nagyzenekar által feljátszott dallamok. Profi munka minden ízében.

Nem kell hozzá nagy tudomány, hogy lássuk, az Ori and the Blind Forest az elmúlt évek egyik legjobb mászkálós játéka. Minden megvan benne, ami kell: elképesztő látvány, tökéletes irányítás, komoly kihívás, valódi ügyességi játékmenet, nagy bejárható terület, ezernyi apró részlet és gyűjtögethető extrák tömkelege. Ilyen az, amikor egy veteránokból összeállt új csapat évekig finomít és csiszol egy szívvel-lélekkel összerakott játékot. Az egyetlen negatívum, hogy a túlzásba vitt nehézsége miatt nem mindenki fogja átélni a teljes kalandot, pedig ez az élmény mindenkinek jár. Az Xbox One és PC tulajdonosok egy igazi kinccsel lettek gazdagabbak.

Pro:

• Lenyűgöző grafika
• Tökéletesre csiszolt, feszes irányítás
• Hangulatos soundtrack
• Jókora kihívás és tartalom

Kontra:

• Helyenként indokolatlanul nehéz

90

dreampage