Kane and Lynch: Dog Days

Mindezt félretéve, egy hét múlva sikerült pár napra beszereznünk a második részt, amit az első rész óta megmúrdált Eidos(Tudom, nem szűnt meg, csak átalakult. Ezt mondjátok az Eidos Hungary exdolgozóinak) helyett már a Square Enix felügyelt. Így jöhetett a „major epic awesome” autentikus este második része.

Miután kiaknázatlan lehetőségeket láttak a franchise-ban, gondoltak egyet, és az első rész csúfos bukása után újragondoltatták a játékot. Az első dolog az volt, hogy átdolgoztatták a Cover rendszert, majd óriási hangsúlyt fektettek azokra a dolgokra, amik „különlegessé” tették a játékot. Elvégre nem két kemény kiégett zsaru/katona/ex-zsaru/ex-katona a főszereplő, hanem két gengszter. Akik közül az egyik ráadásul pszicho,- és szociopata. A másik egyszerűen csak kiégett. Így hát még egy gengsztersztorit kapunk, és ráadásul most sem túl eredetit, de legalább próbálkoznak a srácok. Az előzetesek alapján arra készültünk, hogy megjelenítésben is igazodnak a játék hangulatához, ezért mi is így készültünk. A vhs/super8 felvétel és a kikockázás az olyan kilencvenes évek. Tehát mi is. Roy Orbison és Tom Cruise elbújhatott volna annyira menők voltunk a napszemüvegekben, a szűk gatyákban és a színes pólókban. A hajunkkal sajnos nem volt mit tenni, de azt legalább kócosra és nagyra képzeltük mellé. Valamint hogy most is autentikus legyen a kép, Monster, Benson és Carlsberg helyett Traubi, puhacsomagolású szofi és Ászok(Mindeközben azon gondolkodtunk, hogy ha most mennénk valami bulihelyre, biztos megatrendik lennénk. De ez egy másik sztori...). Nahszóval. Miután magunkba szívtuk a kor hangulatát és ízeit ismételten leültünk a box elé.

Gondoltuk, hogy miután amúgy is most milyen menők vagyunk, és megvolt minden halo és minden gears legendaryn/hardcore-on, ez is menni fog extreme-en. Nos, nem. Miután elszenvedtünk 1,5-2 órát az első pályával és az autópálya első checkpointjáig sem jutottunk el(igen, a tutorialt nem beleszámolva) úgy döntöttünk, hogy degradáljuk a nehézséget mezei hardra. Tapasztalatok: extreme-en már nem is zombik ellen kell nyomulni, akikkel csak a fejlövés segít, ugyanis ott már instant regenerálódó trollok vannak. Nem, nem tudom hogyan. De közvetlen közeli sörétes lövés után elfekszik, majd felkel. Majd egy újabb lövés után újra. És csak a harmadik után marad fekve. Ugyanez a fejlövésekre is jellemző. Azt hiszem nem feltétlenül így kéne nehézzé tenni a játékmenetet. Főleg ha mindegyik úgy mozog, mint egy bespeedezett Speedy Gonzales – Kengyelfutó Gyalogkakukk hibrid. Ugye? Nem feltétlenül így kéne emelni a nehézség szintjét. Főleg ha mindemellett (és én is meglepődök, hogy ezt írom) de kivételesen jó a mesterséges intelligencia! Merthogy próbáról próbára alkalmazkodott, más sorrendben támadtak, más sorrendben mozogtak, máshova bújtak fedezékbe, és folyamatosan a réseket figyelték. Elsőre még majdnem eljutottunk a checkpointig, de a próbáink egyre tragikusabb véget értek próbáról próbára. A harmadik, negyedik alkalom után amire kiismertük az algoritmust és figyeltük az útvonalaikat, valaki nemes egyszerűséggel megkerülte a látószögeinket míg a többiek tűz alatt tartottak, és simán oldalról ledarált minket. Ami nem túl nehéz, ha azt nézzük, hogy extrém nehézségen összesen 2-3 lövés elég főhőseinkbe...

Hardon a különbség annyi, hogy ott kb. csak 1 fejlövésből állnak fel, a második kiteríti őket, de az intelligencia, a flankelés, az alkalmazkodás megmarad. De ott legalább már 5-6 lövésig el lehet menni. És ott már nem kapják le a kilógó testrészeinket. A cover rendszer tetszetősebb, főleg azzal a tulajdonsággal, hogy nem a fedezék van a karakterekhez méretezve, hanem a karakterek alkalmazkodnak a fedezékekhez. Ha kell annyira lebuknak, hogy térdig érő tárgyak mögött is el tudjanak bújni, ami persze azzal jár, hogy a gyors kiugrás annyira nem is gyors, és persze újra be kell célozni az ellenfeleket is. Arról nem is beszélve, hogy a tereptárgyak és fedezékek egy jó része elpusztítható.

Mindezek után már csak egy pár dologgal kell szembenéznünk. Az első speciel az, ami a legvonzóbb is lehetett volna a franchise-ban, csak gondolom igencsak szúrta a kocka(square) szemét. Mi más, mint Lynch pszicho,- szocio,- és minden egyébfajta patasága. Merthogy az milyen már, hogy (szpoiler) behaluzza az első részben a túszokra, hogy rendőrök, és mindenkit lemészárol, itt meg még akkor sem kattan be, amikor a csaját élve megnyúzzák!!! Na de mindegy. Gondolom bele kellett passzírozni valahogy a 12es karika alá. De szomorú, hogy nem láttuk Lynch-et kiteljesedni a szerepében, főleg úgy, hogy erre egy achievement is volt az első részben.

Jöjjön az irányítás. Sokkal könnyebb és egyszerűbb, mint az első részben irányításnak nevezett förmedvénysége. Az irányítás szépen át lett alakítva, hogy hasonlítson a mezőny nyerteseiére, és még a fegyvereknek is sikerült karakterisztikát adni. Az SMG-k úgy szórnak, mint Terinéni morzsát a galamboknak, a pisztolyok csúnyán visszaütnek, ezért csak pötyögtetni lehet velük, és még a „mesterlövész” puska is jobbra hord. Gránátok viszont nincsenek, csak benzines palackok és poroltók, amiket dobálhatunk és kilőhetünk. Ez tetszett.

Az utolsó pedig a grafika. És itt a fergeteges fordulópont. Ez lesz az, amiről nem lehet objektív véleményt alkotni. Úgy vezeti az embert, mint egy „ál-dokumentumfilm”, mintha valaki folyamatosan ott loholna az aktuális főhős mögött. A rendőrautók fényei becsillannak függőlegesen, a sötétet kiküszöbölve a magas fényérzékenység miatt zajos a kép, a vállövések után ráfröccsenhet a főhős vére a kamera lencséjére, az esőcseppek kitakarnak mindent rajta, és csak lassan száradnak fel, nem marad egy helyben a kamera állóhelyzetben sem, folyamatosan a fókuszban maradunk, de nem a képernyő közepén. Rettenetesen zaklatott, amit megfejel az, hogy lövöldözéseknél mintha még jobban kapkodnák, futás közben pedig úgy rángatják, mintha tartani kéne a tempót az előttünk futó főhőssel. Bevallom, először a rosszullét kerülgetett ezt látva, de 15-20 perc után simán megszokható. Ráadásul masszívan hozzátett a hangulathoz. Én imádtam. Mások viszont gyűlölték.

Persze nézzük a játék többi aspektusát is. A motor még mindig ugyanaz, mint az előző epizódé, némi foltozással itt-ott, de egyértelműen érezhető, hogy mára rettenetesen idejétmúlt, és szó szerint ronda a grafika. Az effektek pedig kb azért jöhettek szóba, hogy ezt palástolják. Na és persze, hogy olyan explicit dolgokat is beletehessenek, amire eddig nem láttunk még példát. Legyen az a point-blank sörétes lövés a fejbe, ami egyértelműen trancsírral jár. De ha kikockázzuk ezt, a feljebb említett lenyúzott testet, vagy az egy teljes pályán át egy szál himbilimbiben rohangászó hőseink lábaközét, akkor valami olyanra kapunk meghívót, amit még nem láttunk máshol. Itt a potenciál a játékban. Hogy olyat lehetett volna kihozni az első részből is, amit nem láttunk még sehol. Erre valószínűleg rádöbbentek az IO-nál, és ehhez szerették volna tartani magukat a második résszel is.

A játékok sajnos nem érik el azt a szintet, hogy több fronton is emlékezetesek legyenek, hacsak nem abban, hogy gány összecsapott „B” kategóriás játékok, amiket megpróbálnak „A” kategóriaként eladni. Az első résznél nagyon szembeötlő, de a másodiknál még rá is tettek erre egy lapáttal úgy, hogy elhitetik velünk, hogy ez igazából egy vérbeli ’90 trash-movie, és ettől már jó. Vagy nem. Szerintem nincs köztes állapot.

Pár szóval jellemezve, főleg az első játékot egy hétvégi Co-op partin messziről kerüljétek, hacsak nem követitek a mi példánkat. Bár nem "A" kategória, mind a kettő ad valamit olyat, amit kihasználva olyat élhettek át, amit más játék nem tud nyújtani. Az első egy kontroller temetés élménye volt, de a második mindenkinek érdemes egy próbára, aki tagja a „ZS kategóriás filmek” csoportnak Féjszbukon. Mindezen túl azért meg kell hagynom, még nem tudom, hogy várjam-e a folytatást, vagy a mozifilmet.

Ahol a Lynch-et megformáló karakter Jamie Fox.

Kacc.