Előre a dicsőségért

Újabb nagy dobással jelentkezett a Ubisoft a For Honor képében. Sok minden miatt lehet kritizálni a francia kiadót, de az biztos, hogy olyan mennyiségben szállítják a nagy költségvetésű, hosszú távra berendezett játékaikat, mint szinte senki az iparágban. Elég, ha a Divisiont, a legutóbbi Rainbow Sixet, a Far Cry vagy a Watch Dogs sorozatot említjük, míg hamarosan a Ghost Recon is visszatér egy tipikusan „ubis”, nyílt világú akciójátékban. Most pedig itt a középkori harcosokat felvonultató játékuk, ami nemcsak több szempontból is szakít a bevált (és valljuk be, sokak által már unott) recepttel, de egy egészen új stílust honosít meg a kiadó palettáján.

Bemutatása óta kicsit furcsa, megfoghatatlan atmoszféra lengte körül a For Honort, ami egyszerre tűnt külső nézetes kaszabolós akciójátéknak, multiplayerre kihegyezett e-sport újoncnak, és epikus középkori kalandnak. A végeredmény egy furcsa hibrid lett, ami helyenként kiválóan működik, helyenként nem annyira, és ha szigorúan a játékmenetét nézzük, akkor – bármennyire is furán hangzik – leginkább a verekedős játékok közé helyezhető el. Harcrendszere ugyanis egyértelműen az egy-egy elleni összecsapásokra, párbajokra, a védekezés és az ellentámadás szerepkörére lett felfűzve. Jól látszik, hogy a fejlesztők ebből a „magból” indultak ki, és erre építették rá héjanként a játék további rétegeit.

Az egyjátékos kampány három nép, a lovagok, a vikingek és a szamurájok történetét meséli el, ebben a sorrendben. Ez összesen tizennyolc (háromszor hat) küldetést jelent, melyek során megismerhetjük, hogyan mozgatja a szálakat Apollyon, a háború-mániás hadvezér, és hogyan ugrasztja egymásnak a kasztokat. Komoly drámára azonban ne számítson senki: a kampány minden részéről lerí, hogy a multiplayer módok elemeiből fércelték össze, és azon túl, hogy nagyon rövid, tulajdonképpen csak egyfajta gyakorlásként szolgál, hiszen majd’ minden karaktert irányítunk benne. Hiába elképesztően szép a játék, ha a szereplők jellegtelenek, a párbeszédek nagyon laposak, a cselekmény pedig kimerül nagyjából abban, hogy „azért háborúzunk, hogy háborúzzunk”.

Apollyon rögeszméje, hogy a békés népek csak birkák, és valójában mindenkinek jót tenne a folyamatos háború, mert akkor előjönnek a farkasok. Ezt az analógiát legalább ötször elmondja a kampány során, és ebben ki is merült a forgatókönyvírók fantáziája. A három fejezet között vannak átkötések, de a cselekmény annyira egyszerű (a lovagok kifosztják a vikingeket, ezért azok kifosztják a szamurájokat, akik rájönnek, hogy a lovagok az igazi ellenségek), hogy szóra sem érdemes. Mindhárom fejezet ugyanúgy zajlik: belső konfliktus, aztán az ellenség lerohanása. Az átvezetők iszonyú látványosak, már csak ezek miatt is megéri végigjátszani, és a fejlesztők mentségére legyen mondva, többnyire nem a multiplayer pályákat használták, hanem egyedi, gyönyörű helyszíneket hoztak létre. Mégis elmondható, hogy a For Honor kampánya nem a játék lényegét képezi.

A multiplayer

A játék lényege egyértelműen a többjátékos (maximum nyolcfős) mód, amely egy jól átgondolt rendszerre épül. A multiplayer gerincét a karakterek adják. Mindhárom kasztból négy-négy, tehát összesen tizenkét harcosunk lehet, akiket külön fejleszthetünk szintekkel, új kinézettel, felszereléssel és fegyverekkel. A tizenkét szereplő négy, viszonylag jól elkülöníthető kategóriába sorolható. Az első a tipikus kezdő, „mindenes” karakter, átlagos sebességgel és támadási képességekkel. Aztán van a nagydarab, lassú, erős figura, a gyors bérgyilkos típus, végül a specializált, amolyan legyőzhetetlen bajnokfajta harcos. Minden szereplő egyedi fegyverzettel és képességekkel száll harcba, értelemszerűen minél magasabb szintet érünk el velük, annál jobb cuccokat kaphatunk hozzájuk.

A multiplayer csaták egy világtérképen zajlanak, ahol véget nem érően zajlik a háború. A játékosok aktivitásától függően a három kaszt területeket vehet vagy veszíthet el, és az egyes körök végén a játékosok különböző jutalmakat kapnak. A legjobb az egészben, hogy ez a War of Factions nevű háború cross-platform, tehát az Xbox One, a PC és a PS4 játékosok ugyanazt a térképet látják, és együtt tudják befolyásolni a hatalmi harcot (a különböző platformok tulajdonosai viszont közvetlenül csak egymással játszhatnak).

A világtérképen választhatunk a játékmódok közül is. A Duel és a Brawl 1v1 és 2v2 párbajokat jelentenek, a Skirmish és az Elimination csoport 4v4 csatákat kínál. A legnagyobb szabású a területfoglalós Dominion játékmód, ahol a négyfős csapatok mellett katonák egész csoportjai is küzdenek. Itt a cél három stratégiai pont elfoglalása, majd ha megvan az 1000 pont, a másik csapat teljes egészében kiirtható. Szerencsére az összes játékmód játszható gépi karakterek ellen is, és ne gondoljuk, hogy ők feltétlenül rosszabbak lennének az embereknél. Bár könnyebb, illetve kiszámíthatóbb a gép ellen párbajozni, azért a botok is tudnak komoly meglepetést okozni.

Végül azok az apróságok teszik igazán addiktívvá a multiplayert, amik már sok játék szavatosságát garantálták. A szintlépésekkel megnyitható különböző csecsebecsék és díszítő elemek, a karakterünk tulajdonságain módosító fegyverek és páncélok, a virtuális pénzzel kinyitható ládák, jutalmak, napi kihívások, globális események, különleges öltözékek, animációk, és sok minden más. Acélt (a játékban használt valutát) a kampány során is szerezhetünk, és valódi pénzért is vehetünk, az pedig biztos, hogy a kiadó számára a türelmetlen játékosoknak köszönhetően ez a játék is egy pénztermelő gépezet lesz. A technikai részre kitérve: sajnos a Ubisoft rákfenéje, a folyamatos szerver problémák itt is jelen vannak. Széteső meccsek, hibaüzenetek, meghiúsult matchmaking – a tipikus online hibák jellemzik ezt a megjelenést is. Reméljük, ezeket hamarosan orvosolni tudják.

A harcrendszer

Mindez szép és jó, a fejlesztők felépítettek egy felejthető, de ideig-óráig szórakoztató kampányt, és egy kiválóan átgondolt, addiktív multiplayert. Mindez viszont teljesen értelmetlen, ha a játékmenet nem az igazi. Ahogy már korábban is fogalmaztam, érezhető a For Honoron, hogy az alap mechanikára, a párbajra lett építve az egész. Harcosunkkal befoghatjuk a velünk szemben álló ellenfelet, és míg a bal karral mozgunk, a jobb karral három irányban (bal, jobb és fent) tarthatjuk a fegyverünket. A cél ott blokkolni, ahol az ellenfél támad, és ott támadni, ahol ő éppen nem blokkol.

A gyors és gyenge, valamint erős, de lassú támadásokat minden karakternél más és más kombinációkba fűzhetjük össze. Lehetőség van az ellenfél fedezékének széttörésére, a karakter megragadására, eldobására is, ami akkor jöhet jól, ha például egy magas hídon állunk. Aki szemfüles, egyszerűen lehajíthatja ellenfelét a mélységbe. Ugyanilyen fontos a karakterünk állóképessége is: ha túl sokat kaszabolunk, hősünk elfárad, és néhány másodpercig csak lézengeni tud a harctéren, mielőtt visszanyeri a lélegzetét. Az is egy értékes taktika, ha kifárasztjuk az ellenfelet, majd amikor kifulladt, lecsapunk.

Tovább bonyolítják a helyzetet a különböző képességek. Ezekkel befolyásolhatjuk a harcteret vagy a körülöttünk lévők állapotát. Például ellenfeleink védekező képességét csökkenthetjük, a látásukat zavarhatjuk össze, saját magunkat gyógyíthatjuk, vagy épp nyílzáport kérhetünk egy megadott helyre (a légicsapás középkori őse). Nem árt mindenre felkészülni, mert ellenfelünk ilyen trükkökkel is meglephet, ha nem vagyunk elég óvatosak.

Sajnos viszont bármennyire is összetett (vagy nevezzünk inkább bonyolultnak, mert néha nagyon összezavarja az embert) ez a harcrendszer, a játék lehetőségeit végső soron elég erősen behatárolja. Igazán csak akkor élvezhető, ha egy ellenféllel kerülünk szembe. Ha az ellenfél csapatából ketten is ránk rontanak, kicsi az esély a túlélésre. Visszautalva a kampányra, az is azért sikerült olyan butácskára, mert nem lehet ezzel a játékmenettel igazán epikus harcokat lebonyolítani. Némi kaszabolás után jön egy főellenség, akivel párbajozunk, és szinte minden küldetés így zajlik. Merthogy a multiplayer is ilyen, és ez sokszor okoz frusztráló pillanatokat. Könnyű kutyaszorítóba kerülni, ha az ellenfelek egyszerre többen támadnak ránk. Aki viszont kitanul egy karaktert, és megtanulja az apró trükkjeit, az valóban szinte művészi szintre emelheti ezt a rendszert, és annak aligha lesz ellenfele a csatamezőn.

Vizuális mestermű

A For Honor legnagyobb erénye, hogy teljesen egyedi. A témaválasztás már önmagában is kiváló, és a fejlesztők előtt mindenképp megemelhetjük a kalapunkat, hogy teljesen hűen visszaadták a nemes lovagok, a brutális vikingek és a végsőkig becsületes szamurájok világát, hangulatban, dizájnban és látványban is. Ezt nemcsak a karakterek ruházata és fegyverei, de a helyszínek is tökéletesen átadják. A romos kastélyok, dús erdők, havas tájak, bambusz erdők, folyópartok és sok más helyszín ritkán látott változatosságot és szépséget kölcsönöz a játéknak. Sok fejlesztő örülne, ha egyetlen témát ki tudna dolgozni ilyen szinten, nem hogy hármat!

A játék a Ubisoft saját fejlesztésű AnvilNext grafikus motorját használja, amit az Assassin’s Creed, a Rainbow Six vagy a Steep játékok közben is megcsodálhattunk már. Az egyes helyszínek, tereptárgyak kidolgozása elképesztően szép, a bevilágítás teljesen természetes. A dús növényzet, a rusztikus pagodák, várak, hegyek-völgyek között gyakorlatilag nincs egyetlen csúnyább részlet sem. A különböző speciális effektek (eső, hó, tűz stb.) csak tovább fokozzák ezt a látványt, a karakterek animációja pedig egészen példátlan. Minden egyes rezdülésük, mozdulatuk, irányváltásuk teljesen természetes, érdemes például megfigyelni, hogy sprintelés közben is mennyire élethűen váltanak irányt. Lobog a ruhájuk, a kardjuk az oldalukon, lenyűgöző látvány.

Ez pedig nagyban hozzájárul a játék hangulatához, ahhoz, hogy a csaták tényleg úgy működjenek, ahogy. A rendezés vagy a szinkron hiányosságait bőven pótolja a látvány és a kellemes zenék. Tényleg úgy érezhetjük, hogy nem csak egy szimpla multiplayer térképen futkosunk, hanem valóban belebújunk egy lovag, egy viking vagy egy szamuráj harcos bőrébe. Minden csapás erejét érezzünk, minden mozdulatunknak súlya van. És ettől lesz annyira élvezetes játék a For Honor, ettől működik a multiplayer többi része, ez húzza vissza a játékost, és ez miatt lehet az, hogy hosszú távon is számolhatunk a játékkal. Nemcsak egyedi, hanem kellően szép, szórakoztató és jól felépített ahhoz, hogy akár több évig is támogassák majd.

Szerencsére nem is kell aggódnunk a jövő miatt: aki a For Honort megveszi, abban a tudatban teheti ezt, hogy a jövőben tartalmi frissítések (játékmódok és pályák) mind ingyenesek lesznek. Fizetni csak az új karakterekért, és bizonyos előnyökért (például prémium tagság plusz XP-ért) kell majd. Így a közösség egyben marad, és minden adott ahhoz, hogy a videojátékok történetének új háborúja sokáig tartson. Akit vonz ez a világ, és beszáll, nem valószínű, hogy megbánja.

Pro:

• Jól felépített online multiplayer;
• nehezen tanulható, de élvezetes harcrendszer;
• kitűnő karakter- és vizuális dizájn, változatosság;
• élvonalbeli grafika és animációk;
• hosszú távon is komoly potenciál van benne.

Kontra:

• Az egyjátékos kampány rövid és jellegtelen;
• a bonyolult harcrendszer egyeseket elijeszthet;
• rendszeres szerver-problémák;
• apróbb technikai bakik.

82

dreampage