A sötét lelkek teadélutánja

Nem is tudom, melyik program kapcsán beszélgettünk itt a fórumban a játékok nehézségéről, a nehéz játékok fejlesztéséről – és természetesen ennek során a Dark Souls is említésre került. Akkor is azt mondtam, és ezt a Remastered gyűrése után is fenntartom: nehéz játékot csinálni végtelenül könnyű feladat. Olyan nehéz játékot készíteni viszont, hogy az végig fair legyen, hogy a játékos ne a designereket, hanem önmagát átkozza minden halál, minden kudarc után, valami elképesztően munkás folyamat lehet. Ennek megfelelően ez ritkán is jön össze, és pont azért is lett olyan nagy híre a Souls-sorozatnak, mert ezt játékról játékra hozni tudták.

A most megjelent Remastered kiadás tartalmi bővítést igen keveset tartalmaz, elsősorban a 60-as képfrissítés, a 4K felbontás, illetve a szebb fényeffektek elérése volt a fejlesztők célja – és ezt hozták is. (A konkrét munkálatokat nem az eredetit megalkotó From Software, hanem a lengyel QLOC stúdió végezte.)A játék tempója konzolon most már minden vidéken gyakorlatilag tökéletes, ami alaposan hozzátesz a játszhatósághoz. Ez még az alapkiadású PlayStation 4-en és Xbox One-on is így van, csak az egekbe emelt felbontás a fél generációval fejlettebb hardverek sajátja.PC-n persze kisebb az előrelépés a szénné moddolható eredeti kiadáshoz képest, de minden platformon újításnak számít az, hogy a multiplayer viadalokban már nem négy, hanem akár hat karakter is részt vehet. Máskülönben ez bizony a jól ismert eredeti Dark Souls, a maga irgalmat nem ismerő főellenfeleivel, ördögi online rendszerével és nagyszerűen felépített pályáival.

Persze mindig van új generáció, mindig lesz, akinek egy sokadik verzió lesz az első, amellyel szembesül, így a játékot természetesen valamivel részletesebben is be kell mutatni. A Dark Souls tehát egy külső nézetes akció-RPG, amely több ok összejátszásának köszönhetően lett viszonyítási alap a játékvilágban. A legfontosabb komponense talán a harcrendszere; a végtelenül taktikus, és a szabad karakterfejlesztésnek köszönhetően igen sok irányba elvihető harcrendszere. Mivel minden mozdulatunk – a támadástól a kitérő vetődésen át a pajzshasználatig – staminát fogyaszt, jól meg kell gondolni minden mozdulatunkat. Ha olyan vadul vagdalkozunk, hogy karakterünk kimerül, hát könnyen lehet, hogy abba bele is halunk, hisz az ellenfelek ezt általában könyörtelenül kihasználják.A játék állandó koncentrációt kíván, és akár elbízzuk magunkat, akár másfelé kalandozik figyelmünk, a halál vagy a komoly sérülések igen könnyen elérhetik karakterünket.

Az átlagos játékban egy-két sérülés általában nem olyan komoly dolog: begyógyítjuk (vagy akár, horribile dictu, regenerálódik!), és futunk tovább. A Dark Souls azonban ezt is kicsit eltérő módon kezeli: ugyan minden pihenésnél feltöltődnek gyógyító löttyöt tartalmazó flaskáink, de ha ezek elfogytak, akkor sok esetben a menekülés vagy lopakodás ajánlott. Persze a halál sem a vég, hisz ilyenkor karakterünk azonnal újjászületik a legutolsó meglátogatott tábortűznél. Igaz, az addig begyűjtött, „el nem költött” tapasztalati pontjainak visszaszerzéséhez a halál helyszínét kell újra felkeresni – és természetesen ekkorra már minden szörnyeteg újraszületett a térképen. A Dark Souls ezért a lassú felderítésről, a pályák és azok lakóinak kiismeréséről szól: megannyi óvatos expedíciót fogunk vezetni, sok halál árán feltérképezzük az új zónákat, kitanuljuk az ellenfeleket, majd egy sokadig, szerencsés próbálkozással talán eljutunk a terület végét jelző főellenfelekhez.

És itt a tanulás, az újabb és újabb kísérletek kezdődhetnek elölről, hisz az első Dark Souls főellenfelei bizony azonnal megbüntetik, ha a játékos óvatlanul cselekszik, ha nem menedzseli szinte tökéletesen varázslatait és stamináját, fegyvereit és életerejét. Természetesen 2011-ben az első találkozások sokkal félelmetesebbnek tűntek ezekkel a bestiákkal (a fejlesztők a két folytatással, illetve a Bloodborne-nal azért komoly továbbképzésben részesítették a rajongókat), így némelyik lény igen gyorsan baltám és tűzvarázslataim áldozatává vált, de például Ornstein és Smough párosa még ma is képes villámgyorsan felaprítani az embert. Természetesen van segítség: a földre rajzolt ikonokkal idézhetünk meg segítőket, így online koop-társakkal együtt küzdve azért már sokkal egyszerűbb dolgunk lesz. (A Dark Soulsban persze minden kicsit másként működik, így néhol más játékosok agresszorként is megszállhatják játékunkat!)

A Dark Souls Remastered furcsa egy termék: aki pont ezzel a résszel lett anno a stílus, a széria rajongója, annak szerintem annyi újdonságot nem nyújt, hogy megérje a meglehetősen borsos árat. A 60 fps természetesen fantasztikus dolog, hisz az eredeti némelyik területen a 20-ért is kepesztett, de a játék nem lett radikálisan felújítva. Akinek viszont esetleg teljesen kimaradt volna ez az epizód, annak is furcsa lesz ez a találkozás, mert a sorozat a későbbiekben rengeteg fejlődésen ment keresztül, és az újabb részekhez képest ez a változat kicsit nyersnek fog tűnni. Ez persze lehet jó dolog is: kétségtelen, hogy a Dark Souls III már nagyságrendekkel könnyebb volt, mint az első rész, így aki annak kiismerése után valami mélyebb kihívásra vágyik, az itt bizton megtalálja azt. A Dark Souls vitathatatlanul legendává vált a megjelenése eltelt években, és nagy élmény volt megint végigszaladni a jól ismert tájakon – de ez a kiadás nem az a nagyszerű tiszteletadás, amit ez a program megérdemelt volna, hanem egy, csak az abszolút kötelezőket tartalmazó újrakiadás.

A Dark Souls Remastered PC-re, Xbox One-ra és PS4-re jelent meg.

Pro:

• Fantasztikus játékmenet;
• pazar pályatervezés;
• végre tökéletesen fut.

Kontra:

• Láttunk már ennél nagyságrendekkel jobb remastert is;
• ehhez képest pedig meglehetősen drága

85

Grath